Nyugat-Szahara: a jövő homályba vész

Közzététel ideje | június 10, 2009 | 5 hozzászólás | GaceTillerro

Bár mostanában nem volt poszt róla, azért folyamatosan figyelemmel követem az elfeledett Nyugat-Szahara szomorú sorsát, és sajnos ha röviden össze akarnám
foglalni az elmúlt hónapok eseményeit, az örökérvényű idézetet kell ideszúrnom: "nyugaton a helyzet változatlan". A szinte csak sivatagos területekből álló, északnyugat-afrikai ország nagy részét Marokkó megszállva tartja évtizedek óta, erőszakos telepítésekkel, jogsértő intézkedésekkel, katonai erővel megpróbál bizonyítékokat, alapokat gyártani a területre szóló követeléseinek. A terület kisebb részét a a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság kormánya és a terület teljes függetlenségéért már az 1970-es évek óta küzdő Polisario Front felügyeli. Kicsit bővebb történelmi részletekért katt ide: http://mindennapiafrika.blog.hu/tags/nyugat_szahara 

A világ is elég megosztott a kérdésben, a legtöbb ország éppen az aktuális nemzetközi trendnek megfelelően alakítja álláspontját, sok állam elismeri, még több nem ismeri el Nyugat-Szahara független létezését, a nagyhatalmak pedig mindenképpen a békés rendezést erőltetik. Ez Marokkó számára egy nagyobb autonómia biztosítását jelenti, a Polisario viszont most már mindenképpen ragaszkodik egy teljes függetlenségről szóló szavazásról. Mindkettő részleteiről is teljes a káosz, elég megemlíteni a tényt, miszerint Marokkó a kevesebb mint 400 ezer lakosú országban az erővel betelepített, "tudjátok, hova tegyétek az ikszet" marokkóiak (közel 100 ezer polgár) szavazati jogához is ragaszkodna a második esetben, míg a Polisario tudja, hogy az autonómia elfogadásával örökre lemondana az álomról, amelyért oly sokan ontották már vérüket a sivatagi tájakon. A helyzet kulcsa amúgy szerintem egyértelműen Algéria, ha Algír nem állna a Polisario mögött (a köztársaság kormánya is teljes egészében az Algériában található Tindoufban működik, ahol majd 200 ezer nyugat-szaharai is tengődik), a harcoknak valószínűleg már régen vége lenne, hiszen már több mint 20 éve áll a marokkói fal, amely a fővárossal és a legtöbb településsel együtt az olaj- és foszfátlelőhelyektől, valamint a halban gazdag vizektől is elvágja a fennmaradó aprócska, kietlen részeket.

Bár úgy tűnt, hogy 2008-tól megváltozhat a helyzet, amikor 2007. októberében az ENSZ határozatban elismerte Nyugat-Szahara önrendelkezési jogát, de sajnos ez nem hozott semmiféle változást, a két fél közötti tárgyalások többször félbeszakadtak és semmiféle érdemi előrelépés nem történt. Az idei év több érdekes eseményt is hozott a történetben, a legfrissebbek szerint Mohamed Abdelaziz, a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság elnöke egyenesen Ban Ki-moonhoz, az ENSZ főtitkárához fordult levélben, hogy meggátolja a marokkói kormány által, pár nap múlva megrendezésre kerülő nyugat-szaharai helyi választásokat. Érthető a felháborodás és az érvelés, hiszen jogellenes egy elvileg nem Marokkóhoz tartozó területen marokkói választásokat tartani, ráadásul a jelenleg is holtponton lévő tárgyalásokat ez aztán végleg padlóra küldheti.

A levélben Adbelaziz ezúttal is hangoztatta, hogy Marokkó illegálisan termeli ki Nyugat-Szahara ásványkincseit és elnyomja, menekülésre kényszeríti a sahrawi népet. A választások kitűzése amúgy is ellenkezik az 1991 óta itt ügyködő, és a Polisario valamint Marokkó között fennálló tűzszünetet felügyelő ENSZ Misszió a Nyugat-Szaharai Népszavazásért (MINURSO) szervezet rendelkezéseivel és ajánlásaival. Mindenesetre idén Ban Ki-moon és a nyugat-szaharai ENSZ megbízott, Cristopher Ross is többször elmondta, a felek álláspontjai szilárdak és cseppet sem közelednek egymáshoz, ráadásul a Tindoufban tengődő menekültek helyzete is egyre rosszabb lesz hónapról-hónapra. Idén az is kiderült, hogy a MINURSO hamarosan lejáró mandátumát újabb 1 évre meg fogják hosszabbítani, hogy meggátolják az elmúlt évtizedekre jellemző kisebb támadásokat és összecsapásokat. A marokkói ellenállás (nem akarnak népszavazást a sivatag országának jövőjéről) miatt már több mint egy éve megakadt tárgyalások folytatására Franciaország, az USA és tucatnyi más ország felszólította a feleket, de úgy tűnik Marokkót nagyon már nem hatja meg a dolog.

Ők 1976 óta a terület kétharmadát uralják, és most már lassan tényleg lesz történelmi és társadalmi alapuk a terület birtoklására. A Polisario egyébként egy ideje elveszítette a hitét az ENSZ-ben is, hiszen a világszervezet képtelen az 1991-es tűzszüneti megállapodásban foglalt népszavazás megtartatására, mert a felek nem tudnak megegyezni a szavazók személyében (ahogy már fentebb írtam, Marokkó a marokkóiakat is a szavazók listájára akarja venni, a Polisario pedig csak az eredetileg itt élő polgárokat és a tindoufi 160 ezer menekültet). A Human Rights Watch (HRW) egy pár hete kiadott, 216 oldalas riportjából az is kiderül, hogy Marokkó minden téren akadályozza a nyugat-szaharaiak önrendelkezési jogának érvényesítését, a marokkói lakosokat pozitívan diszkriminálják és törekszenek az eredeti sahrawi lakosság asszimilálására, de legalább elűzésére is. A gyülekezés és a tüntetés általában tiltott, többször lépett már fel a rendőrség brutálisan a jogaikért és függetlenségükért tüntetők ellen az elmúlt hónapokban.

Tindoufban sem túl jó a helyzet, az anyagi források elég szűkösek, ráadásul a Polisario diktatórikusan irányítja a tábort, nem tűr meg semmiféle belső ellenzéket. Az eléggé elszigetelt táborban ráadásul elég nehéz a törvények betartatása, emberi jogi szervezetek nem is képviseltetik itt magukat, így csak becslések vannak arra vonatkozóan, hogy milyen és mennyi jogsértést követhetnek itt el. Marokkó pedig minden fronton támad, az idei év elején az ország bezáratta venezuelai nagykövetségét, arra való hivatkozással, hogy Caracas beavatkozik Rabat belügyeibe és nem tiszteli annak területi egységét, mivel támogatja Nyugat-Szahara függetlenségét és a Polisariot, már elég régóta (Caracasban van is sahrawi nagykövetség). Ez mondjuk így is van, Venezuela segélyekkel, ösztöndíjakkal már jó ideje segíti az elnyomott kis nép harcát, de valószínűleg az igazi ok a bezárás hátterében a nagykövetség minimális szerepe, tehát afféle költségcsökkentés, amelynek így jobb propagandát tudtak adni.

Egyébként, hogy egészen másra térjek rá, pár hónapja folyamatosan vádak érik a Polisariot vezető Mohamed Abdelazizt, miszerint a legendás vezető beteg lenne és kénytelen lenne lemondani posztjáról egyik minisztere javára, de ezt az állítást csak marokkói újságok voltak hajlandóak felkarolni, senki más nem erősítette meg a híreket. És akkor az ünnepi hír a végére, idén februárban ünnepelte fennállásának 33. évfordulóját a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság, amelyet egy nagyobb parádéval ünnepelt az ország kormányzata. Az ünnep kapcsán az egyik idegenbe szakadt sahrawi blogján (a távolba szakadt sahrawiak egyébként ahol csak tehetik, támogatják honfitársaikat) érdekes tényeket találtam a köztársasággal kapcsolatban.

Az ünnepségeket az az El Bashir Mustafa El Seyyid szervezte, akit állítólag a Polisario legnagyobb belső ellenzékének tartanak, ő az, aki ÁLLÍTÓLAG hajlandó lenne egyezséget kötni Marokkóval, és ezért nagyon szoros megfigyelés alatt, marokkói újságok szerint egyenesen házi őrizetben tar
tják. A ceremónián egyébként 500 újonc tett esküt, akik az állítólag nagyjából 10 ezer fős sahrawi hadsereg újabb bővítését jelentik, ami erősíti azt az információt, miszerint a Polisario folyamatosan fegyverkezik és készül egy esetlegesen kirobbanó konfliktusra. És akkor a szerintem legjobb és legfontosabb hír, Nyugat-Szahara területének kietlen egyharmadát felügyeli jelenleg a Front, ezen a részen konkrétan néhány katonai bázison és nomád táboron kívül eddig semmi sem volt, és ezért Marokkó nem is tekintette független területnek, hanem csak egy ENSZ által létrehozott zónának. Most azonban Tifaritiben elkezdődött egy telepítési folyamat, melynek célja egy falu létrehozása ezen a területen, hogy végre legyen egy állandó lakossággal rendelkező település is a kietlen vidéken.

Bár a jövőbe nem látok, az biztos, hogy a Polisario előtt még egy rettentően hosszú út áll, ha el akarja érni végső célját és csak remélni tudom, hogy kitartanak elhatározásuk és küldetésük mellett. Ők nem egy radikális mozgalom, ők nem egy gyarmati erővel összekovácsolt állam részeiként küzdenek, a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaság egy független állam, amelyet jogellenes megszállva tart egy kapzsi szomszéd. Nem tudok és nem is akarok objektív maradni a kérdésben: függetlenséget Nyugat-Szaharának!

Hozzászólások: