Annobón: egy “betegség” szinte ismeretlen tünete az Atlanti-óceánban

Közzététel ideje | május 26, 2009 | 11 hozzászólás | GaceTillerro

Az összes afrikai sziget közül egyértelműen a legkevésbé ismertek egyike az Annobón vagy másnéven Pagalu, amely az Atlanti-óceán déli részén helyezkedik el, és ma Egyenlítői-Guinea részét képezi. A Sao Tométól alig több mint száz kilométerre délre fekvő szigetecske, 8 kilométer hosszú és 3 kilométer széles, nagyjából 5000, főként halászattal foglalkozó lakos él rajta. Annobón egy kihunyt vulkán "romjain" született, ennek megfelelően csodálatos völgyek és hegyek találhatók (persze relatíve) rajta, rendkívül gazdag ökoszisztémával, legszebb természeti ékessége a sziget közepén található krátertó, a Lago A Pot. A partokhoz közel található még néhány aprócska szikladarab, de egyik sem igazán említésre méltó.

Az eredetileg portugálok által felfedezett és rabszolga-elosztó központként használt sziget a 18. században került spanyol kézre, ekkor vált Spanyol Guinea részévé is, és végül 1968-ban a függetlenné váló Egyenlítői-Guinea Annobón tartományaként vált ismertté. A sziget "fővárosa" San Antonio de Palé, amely egyben a legnagyobb lakott település itt és amelynek kikötőjébe érkeznek a rendszertelen hajójáratok az ország többi részéből. Az egykori portugál szigetecske a mai napig leginkább portugál hagyományait őrzi, a spanyol uralmat rendkívüli módon utálták az itteniek, Egyenlítői-Guineával pedig a távolság és a rendszertelen hajókapcsolat miatt nem annyira szoros a kulturális és társadalmi kötelék, így bár a spanyol a hivatalos nyelv, a legtöbben a portugál kreolt beszélik, és igazi portugál tradíciókat is felfedezhetünk (plusz Sao Tomé és Princípé is ott a közelben, ami szintén erős portugál múlttal bír).

Annobón kulcsszerepet játszik Egyenlítői-Guinea olajgazdálkodásában, miután a szigetnek köszönhetően a kis olajparadicsom hatalmas kültengeri területek felett is rendelkezhet, tulajdonképpen akkora területen végezhetnek itt kutatásokat, ami az ország többi területének összességénél is jóval nagyobb. És bár fúrások még nem történtek, sok millió hordó olajat valószínűsítenek Annobón tengeri területein. A rövid bemutatás után pedig foglalkozzunk kicsit szomorúbb tényekkel, amelyek szinte kivétel nélkül Egyenlítői-Guineához és az ott uralkodó Nguema családhoz köthetők. Amikor 1968-ban Francisco Macías Nguema vezetésével kikiáltotta függetlenségét ez az aprócska kis ország, gyorsan megkezdődött az annobóni lakosság "büntetése", az emberek nagy részét más szigetekre hurcolták katonai erővel, hogy ott az elnök (és hűséges embereinek) kakaóültetvényein dolgozzanak éhbérért. Akik pedig maradhattak, nos, őket az ország megpróbálta letörölni a létezés térképéről is, egyetlen hajó sem hozott ide semmiféle szállítmányt, nem voltak ruháik, só, orvosság, üzemanyag, és bármilyen betegséggel csak saját eszközeikkel próbálhattak szembeszállni.

Szerencsére egyes nemzetközi aktivisták időben felfigyeltek a helyzetre és így a hetvenes évek végefelé valamelyest javult a helyzet, de a mai napig érezhető, hogy a malaboi kormány nem egyenrangú polgárként tekint az annobóni lakosságra. Visszatérve a múltra, 1979-ben Macías unokaöccse, Teodoro Obiang Nguema puccsal magához ragadta a hatalmat és bár voltak reménykedők, ő sem változtatott sokat a szigethez való kormányzati hozzáálláson. Az ő látszólagos közeledése mögött ráadásul gonosz szándék rejtőzött, hiszen hosszas tárgyalások és sok millió dollár vándorlása után 1988-ban megérkezett az első radioaktív hulladékot szállító hajó erre a gyönyörű, hihetetlen élővilágnak otthont adó szigetre, és azóta is tucatnyi hajó szállította ide angol és amerikai multinacionális vállalatok (pl. Axim Consortium Group) szemetét. 

Egy spanyol újság már 1988-ban cikket közölt az üzletről, amelynek keretében több tíz millió konténer veszélyes hulladékot szállítanak Annobónra, ami nagy mennyiségű kiöregedett atomerőművekben használt alkatrészt is jelentett. A hihetetlen károsító tulajdonságokkal bíró anyagok szállítása a mai napig folyik Annobónra, ahogy arról azóta már többször beszámolt róla a világsajtó, legutóbb 2006 végén írt a Der Spiegel német újság egy hosszabb cikket az ügyről. Az emberek pedig észrevétlenül egyre betegebbé váltak, az idősek egyre korábban halnak, egyre gyakrabban születnek beteg gyermekek, és olyan betegségek ütik fel itt a fejüket, mint amelyek Csernobil utáni években voltak megfigyelhetőek Kelet-Európában. Az egykoron nyüzsgő ökoszisztéma sem az igazi már, a fokozatosan erősödő erdőirtásból származó problémákat csak fokozza a teknősök, halak és rákok pusztulása, számának csökkenése. Egyre gyakrabban nem adnak gyümölcsöt a fák, ültetvények, ami pedig rendkívül fontos táplálék a helyi lakosok számára, és akik körében már felütötte a fejét az éhezés is, ahogy egy hollandiai egyetem professzora ottani útja után beszámolt róla.

És ez sajnos nem csak itt van így, míg Európában 1 tonna mérgező, nukleáris hulladék megfelelő tárolásáért majdnem 1 millió forintnyi dollárt kell fizetni, addig ennek töredékéért találhatunk olyan kereskedőt, aki valahova Afrika mélyére "elbizniszeli" a szemetet (a töredék alatt alig pár ezer forintnyi dollárra kell gondolni). Csak nézzünk szét a kontinensen, az elszegényedő országok szinte mindegyike tucatnyi ilyen ajánlatot kap évente, és van aki nem bír ellenállni. Bissau-Guinea nemrég írt alá egy szerződést, melynek keretében gyógyszercégek 15 millió tonna szemetét hajlandó területén 5 év alatt eltemetni, cserébe az ország évente 13 milliárd forintnyi dollárt kap a cégektől.

Ugorhatunk tovább, a Kongói Demokratikus Köztársaság is írt alá ilyen szerződést, több tucat tonna vegyi hulladékot fog nagyjából 17 milliárd forintért elásni valahol a dzsungelek mélyén. Az afrikai embereket rendkívüli módon irritálja ez a dolog, az újságok is rendszeresen foglalkoznak a témával, de a politikusok igazából nem a szemétlerakók mellett élnek, nyugdíjas éveikre gyűjtött millióik Párizsban vagy Londonban pihennek, így a kontinens könnyű prédája a környezettudatosság álcája mögött megbúvó undorító mentalitásnak. Egy-két országban már elég kemény büntetési tételek vannak a "szemétbrókereknek", de nagyon nehéz még ma is bizonyítani, elfogni a tetteseket és érvényt szerezni az igazságnak.

Bár ahogy egy guineai példa mutatja, van remény. Pár éve egy norvég hajózási cég hajója 15 ezer tonna "építési törmeléket" rakott ki egy elhagyatott kis szigetecskén, amiről nem sokkal később kiderült, hogy mérgező hulladék az Amerikai Egyesült Államokból. És bár a norvégok hónapokkal később eltakarították a szemetet, az akkori guineai norvég konzul – ha jól tudom – még a mai napig börtönben ül az ügy miatt. Ritka eset, mert legtöbbször Giblaltáron, Man-szigeten bejegyzett cégek állnak az ügyletek mögött, és őket aztán lehetetlen utolérni. Persze nem mindig hibásak a kormányok, Libériában és Sierra Leonéban is fedeztek fel az elmúlt években hatalmas veszélyes hulladéklerakatokat az ország elhagyott részein, amelyek után csak erősődött az összefogás iránti igény a kontinensen, és ma már külön nemzetközi fórumot tart fenn 16 afrikai ország a szeméthelyzet megfigyelésére és kontrollálására.

Egy biztos, ez egy egyre égetőbb és súlyosabb probléma, amelyről legalább 50 hasonló
poszton keresztül lehetne regélni. És ilyen ügyek megismerésekor gondolkodik el az ember igazán, hogy vajon Európa és Amerika mikor lesz képes (egyáltalán fogja-e) jóvátenni azt a sok – sok kárt, amit ennek a fantasztikus, felejthetetlen kontinensnek és lakosságának okozott. Szerintem soha.

Hozzászólások: