Bono: ő lenne Afrika új megmentője?

Közzététel ideje | április 27, 2009 | 5 hozzászólás | GaceTillerro

Abban biztos vagyok, hogy Bononak, a U2 frontemberének szakmai karrierjét nem kell bemutatni senkinek, több tíz millió eladott lemez és olyan slágerek fémjelzik pályafutását, mint például a With or Without You vagy a One. A mostani posztban azonban Paul David Hewson önkéntes, jótékony munkájáról lesz szó, annak is afrikai vonatkozásáról. Ugyebár az is eléggé köztudott, hogy Bono nagyon aktívan szólal fel az afrikai szegények, főként AIDS betegek sorsáért, a U2 már 1986-ban adott jótékonysági koncertet értük, bár a pörgés igazán a szintén "Afrika megmentőjének" kikiáltott Bob Geldof Band Aid és Live Aid rendezvényekkel indult be, amelyek keretében tucatnyi koncerten vett részt a csapat, sőt az utóbbi időben Bono a rendezvények szervezőjeként is feltűnt.

Egyébként a 21. században Bono egyre mélyebben került bele az ún. jótékonysági "bizniszbe", hogy csak példákat mondjak:  2002-ben Bobby Shriverrel karöltve létrehozta a DATA névre hallgató szervezetet, amely az afrikai szegénység csökkentését és az AIDS elleni harcot tűzte zászlajára. 2005-ben, feleségével Alival és egy ír divattervezővel karöltve létrehozta az EDUN ruházati márkát, amellyel a segélyek helyett inkább a munkát próbálták ösztönözni a fekete kontinensen, azaz ezeket a ruhákat Afrikában, Indiában és Dél-Amerikában gyártották le, emberi munkabérért. 2006-ban egy konferencián George W. Bush előtt mondott beszédet, amelyben felszólította az amerikai népet és a kormányt, hogy további segélyeket nyújtson az afrikai kontinens rászorulóinak. Aztán ott voltak az ún. Vörös termékek, amelyek hatalmas világcégek termékeinek "piros" változatai, azaz ezek vásárlásával a gyártók vállalták, hogy a bevételük bizonyos százalékát jótékony célokra fordítják. És akkor még sorolhatnám a számtalan beszédet, újságcikket, tévés interjút, fellépést és látogatást, amelyekkel Bono az afrikai kontinens mellett kampányolt, de a poszt témája ezúttal a legendás énekes karitatív munkájának negatív oldala. Mert bizony az is van neki.

Már a kezdeti időszakban érték kritikák Hewson tevékenységét, az első komolyabb támadások 2005-ben érték, amikor Paul Theroux a New York Times-ban leközölt írásában többek között Bonot és Angelina Joliet is azzal támadta, hogy a sztárok igazából csak saját narcisztikus személyiségükből kifolyóan próbálják bizonygatni saját értéküket és életüket, ráadásul tevékenységük inkább káros, mint hasznos. Ezzel értett egyet az African Aids Action segélyszervezet elnöke, bizonyos Jobs Seliasi is, aki szerint a Bono és hasonló sztárok által létrehozott szervezetek és gyűjtések legnagyobb problémája az, hogy tulajdonképpen csak átutalják az összegyűjtött pénzt, és egyáltalán nem támaszkodnak az adott ország saját önkéntes szervezeteire. Ráadásul a támogatások, segélyek csak növelik a korrupciót és a nemzetközi segélyektől való függést, és a nagy megmozdulások és propaganda ellenére is csak minden ötödik AIDS beteg érezheti a bőrén Bono és társainak tevékenységét.

Ezt egyébként tucatnyian megfogalmazták már, egy ugandai rendezvényen még 2005-ben egyenesen Bono arcába vágták a vádakat, amire ő érvekkel képtelen volt válaszolni, és csak rosszindulatú megjegyzéseivel próbálta lejáratni támadóit. A tények pedig nem hazudnak, az afrikai kormányok függősége a nemzetközi segélyektől az 1984-es 20%-ról mára már 70%-ra növekedett és ez egyértelműen jelzi, hogy a jelenlegi módszer nem jó. És akkor még ott vannak a visszatetsző adatok, mint például a U2 2006-os Vertigo koncertturnéja, amelyet Bono szintén segélyek gyűjtésére használt, de amelyiknek nagyjából 400 millió dolláros bevételét olyan cégeken futtatták keresztül, amelyek minél kevesebb adó megfizetését és profitmaximálizálást tűzték ki céljukként. Szintén súlyos probléma Bono kampányaival, hogy igazából elterelik a valódi afrikai helyzetről, a valódi problémákról a nemzetközi média figyelmét és csak fokozzák a fekete kontinenssel szemben kialakult szubjektív nézeteket.

Az afrikai nonprofit szervezetek egyébként nem ész nélkül támadnak, konkrét terveik lennének a jelenlegi "pénz kolduló és pénzt osztogató" módszer helyettesítésére, többek között felvilágosító kampányok, az AIDS/HIV elleni gyógyszerek árának csökkentése és az afrikai országok infrastruktúrájának fejlesztése, tulajdonképpen "a segély helyett munkát" módszer. Ahogy a fentebb említett Seliasi elmondta, a nyugati, fejlettebb országok lakosságának Bono kampányának köszönhetően egészen más kép van tálalva, mint a valóság. Ahogy már én is említettem korábban, Afrika ugyanis nem csak a problémákról, nem csak az AIDS-ről szól, és itt nem olyan emberek élnek, akik segélyek és segítség nélkül nem lennének képesek életben maradni. És ezt a tények is igazolják.

Az egész kontinens lakosságszámát figyelembe véve vajon hány százalék a gyermekkatonák aránya? Hány százalék hal éhen vagy hány százalékuk AIDS fertőzött? Nem országspecifikusan, hanem összességében vizsgálva azt mondhatjuk, hogy ezek a százalékok roppant alacsonyak, 5% alatt van a szám az egész kontinens népességéhez viszonyítva. Ettől eltekintve persze súlyos, tragikus problémákról van szó, de közben észre kell venni, hogy az átlagos afrikainak igazából infrastruktúrára, munkára lenne szüksége nem pedig máshol nem eladható, szükségtelen dobozos kajákra (hangsúlyozom az átlagos afrikaira, nem a menekülttáborok lakóira gondolok). A kontinens ugyanis történelmi sebességű fejlődést mutatott be az elmúlt években, a GDP növekedés majdnem kétszámjegyű sok országban, a mobiltelefonok és az internethasználók száma duplázódik évről-évre, ráadásul most már több külföldi befektetés érkezik a fekete kontinensre, mint nemzetközi segély. És persze az sem mutatna túl jól a hírekben, hogy egy afrikai dolgozó ember nagyobb százalékát takarítja meg jövedelmének, mint amerikai társa, igaz teljesen más összegekről beszélünk.

Ahogy Seliasi fogalmazott (és ezzel maximálisan egyetértek én is), elképzelhető, hogy a legyektől hemzsegő arcú, AIDS fertőzött, beteg fiúcska képe jóval több pénzt hoz a segélyszervezetek kasszájába, mint egy frissen épült autóút valahol Ruandában, és a szupersztárok karrierjében is jobban mutat, ha kisgyermekeket szoptatnak meg a tévékamerák előtt, mintha mondjuk megdicsérnek egy jól dolgozó mali pásztort. Ahogy a fentebb már kifejtett, elhíresült ugandai incidensben az egyik újságíró, Andrew Mwenda is rámutatott Bono előtt, nem segélyekre lenne szükség, hanem munkahelyekre, kereskedelmi lehetőségekre, nem iszonyatos kvótákra és biztonsági veszélyekről szóló hírekre valamint mások nyomorán dicsfényben fürdő milliárdos sztárokra.

És a tények sem Bono ötleteit igazolják, eddigi karitatív munkájának nagyobb a füstje, mint a lángja, híres Vörös projektjének 100 millió dolláros marketingköltségével szemben csak 18 millió dolláros bevételt tud felmutatni, és afrikai látogatásai is igazából csak megrendezett filmeknek tekinthetők, nem pedig a valós helyzet bemutatásának. A negatív kritikák ellenére nem tudom teljesen elítélni Bono tevékenységét, hiszen a problémákról beszélni kell, és jó ha egy híres ember felvállalja, hogy segít az afrikai kontinens szenvedőin, egyszerűen csak a módszerekkel van probléma. Meg kelle
ne érteni, hogy profitszerzési céllal létrejött vállalatokkal nem lehet igazán segíteni, azokkal kellene közvetlenül szót érteni, akiknek a segítségre lenne szüksége.

Vajon miért nem hallani arról, hogy Bono afrikai segélyszervezetek, afrikai alapítványok égisze alatt próbálna tartós segítséget elérni, nem pedig tüneti kezelésért kalapolni? A problémák gyökerét kellene megszüntetni nem a tünetek ellen harcolni. Hiába jut minden AIDS beteg gyógyszerhez, ha a számuk folyamatosan gyarapszik, nem így van kedves Paul?

Hozzászólások: