Kivu harcosai – 1. rész – A múlt
Közzététel ideje | február 24, 2009 | 2 hozzászólás | GaceTillerro
Észak-Kivu. A Kongói Demokratikus Köztársaság Kinshasától elképzelhetetlenül messze fekvő keleti tartománya, amelyik (Dél-Kivuval együtt) az itt zajló brutális háborúról vált hírhedtté, egy olyan háborúról, amely tulajdonképpen a majdnem 4 millió áldozatot követelő második kongói polgárháború folytatásának is tekinthető. A harcokról és a háborúról már én is írtam párszor a blog keretein belül, és aki bővebben szeretne elmélyülni a témában, az rendkívül részletes leírásokat találhat az interneten és egy jobb könyvtárban is, ezért úgy döntöttem, nem szaporítom tovább az unalomig ismert tényeket taglaló oldalak sorát, hanem egy kevésbé ismert oldaláról vizsgálom meg a konfliktust.
A lázadók oldaláról. A LÁZADÓKAT általában valamiféle arctalan szörnyként tálalja a média, ismeretlen vadállatoknak állítják be őket, és általában csak a kormány küzdelméről és a civilek szenvedéseiről szólnak a beszámolók, viszont valamit nem szabad elfelejteni. A lázadók fogalma sok esetben nem undorító bűnözőket, hanem sokszor dolgos, családos, egykor békeszerető embereket takar, akik valamilyen elképesztő elnyomás, jogsértés, nyomor miatt lépnek olyan útra, amely aztán sokak szenvedéséhez vezet. Nem veszek védelmembe senkit, nem kívánom tisztára mosni azoknak a szörnyeknek a nevét, akik gyermekeket erőszakolnak, gyilkolnak meg, rabszolgákkal dolgoztatnak, de mindenképpen szeretném megmutatni, hogy minden éremnek két oldala van (lásd például Darfúr esetét). Mielőtt azonban a poszt konkrét témájára térnék rá, mindenképpen szükséges egy kis történelmi áttekintés.
Észak-Kivu egy nagyjából 4-4,5 milliós lakosságra becsülhető tartománya Kongónak (ezen mostantól a Kongói Demokratikus Köztársaságot értem), amely 5 fő entikumból tevődik össze: Nande, Banyarwanda (ők a tuszik és hutuk), Hunde, Nyanga és Tembo emberekből. Legtöbben a Nande entikumhoz tartozók vannak, de szép számmal élnek itt tuszik és hutuk is, ami már magában alapja lehet egy véres konfliktusnak. Észak-Kivu történelmét és jelenét erőteljesen meghatározták a földért vívott küzdelmek, a központi kongói kormány rossz döntései, a nagyszámú hutu-tuszi bevándorló és a tartomány természeti, gazdasági adottságai. Az 1960-as években már voltak harcok a bevándorló Banyarwanda etnikumok és a helyi őslakosok (Nande, Hunde) között, és erre az időre tehető az első Mai Mai míliciák létrejötte.
A harcok után olyan politikai idők következtek, amikor a Banyarwanda rendkívüli támogatást kapott a központi kormányzattól, támogatták politikai szerepvállalásukat és tulajdonszerzésüket a régióban. A törékeny helyzet a kilencvenes évek demokratizálódási folyamata során eszkalálódott, amikor a létrejövő politikai pártok etnikai alapokra építették támogatói köreiket. Ehhez jött még a szomszédos Ruanda és Burundi véres népirtása, ami pattanásig feszültté tette a helyzetet. Ekkor kezdtek a szervezetlen csapatokból, bandákból valódi míliciák szerveződni, ilyen volt a DCF/N (Keresztény Szövetség a Demokráciáért/Nyamwisi) szervezete is, amely tevékeny részt vállalt az 1993-ban a Banyarwanda elleni attrocitásokban, amelyet akkor a helyi kormányzat erőteljesen támogatott. Két fontos szervezetet kell még megemlíteni ebből az időszakból, a MAGRIVI-t, amely hutu képviseleti szervként indult, aztán mílicia lett belőle, ahogy a tuszi képviseleti szervként létrejött UMUBANO-ból is.
Ugyan ekkoriban a központi kormányzat még képes volt megfékezni az indulatokat, de amikor a ruandai népirtás után sok tízezer hutu menekült a térségbe, az egyensúly megbillent, és a tuszik váltak az "őslakosok" és a hutuk célpontjává is. Itt jött a képbe először a legendás Laurent Kabila és szervezete az AFDL (Egyesült Demokratikus erők Kongó-Zaire felszabadításáért), amely ugandai és ruandai támogatással (később ez a két ország éppen Kabila bukásáért lépett fel egyes lázadó csoportok mellett) a tuszik védelme érdekében lépett fel és 1996-ban átvette Észak-Kivu irányítását, majd 1 évvel később Laurent Kabile egész Kongó irányítását megszerezte. Észak-Kivu ezután is forrongott tovább, az AFDL úgymond távozásával a főként egykori hutu mészárosokból álló ALiR és a tuszikból álló ruandai hasereg vívta harcát a régióban.
Erre az időre tehető két lázadó mílicia létrejötte, a ruandai tuszik által támogatott RCD (Kongói Mozgalom a Demokráciáért) és a később ebből kivált RCD-ML(Kongói Mozgalom a Demokráciáért – Felszabadítási Mozgalom), amely utóbbi a Nande etnikum jogaiért kívánt kiállni, ahogy a szintén itt operáló Mai Mai milíciák is. A Mai Mai egyébként egy gyűjtőfogalom, olyan szervezeteket, csoportokat takar, amelyek valamilyen helyi közösség érdekében lépnek fel, lehetnek ezek törzsi tanácsok, radikális bűnözői bandák vagy hadurak, tehát a Mai Mai nem egy egységes szervezetet takar. Fontos kiemelni, hogy a hutuk, a tuszik és az "őslakosok" mozgalmai is súlyos emberiség elleni bűncselekményeket követtek el, tehát ebben a harcban nem volt egyetlen ártatlan fél sem. 2002 végéig ismét politikai síkra helyeződtek a dolgok, de néhány politikai döntés végleg megpecsételte Észak-Kivu sorsát.

A központi kormányzat leszámolt a hutukat támogató politikájával és Ruanda is visszavonta csapatait a tartományból, ezt pedig a hutu radikálisok intő jelként értékelték, és egykori ALiR tagokból valamint más hutu lázadói csoportokból létrejött a mai napig meghatározó FDLR (Demokratikus Erők Ruanda Felszabadításáért). A bányászat és a helyi civilek megadóztatásával, kizsákmányolásával gyorsan erőre kapott és pár éve elkezdte még most is tartó harcát az RCD és a tuszi etnikum ellen. A Nande nemhogy sajátjait nem tudta megvédeni, saját maga ellen fordult, és a Mai Mai brigádok az RCD-ML alakulataiban találták meg fő riválisukat. Még egy fontos dolgot kell megemlíteni, mégpedig, hogy az ugandai kormány saját harcát is Észak-Kivu területére vitte, hiszen a millennium környékén az ugandai hadsereg és az ugandai lázadók (az ADF/NALU) itt vívták véres küzdelmüket. Az ADF/NALU pedig köszönhetően a Nande etnikum támogatásának, sikerrel tart ki a mai napig.
A második kongói polgárháborút a Sun City-ben aláírt békeegyezmény zárta le, amely igazából az ország egész területén javította a helyzetet, kivéve Észak-Kivut, ahol majdnem rosszabb lett a helyet, mint korábban. Ez pedig nem másnak köszönhető, mint a hírhedt Laurent Nkunda tábornoknak, aki már a polgárháború során az RCD soraiban küzdött a tuszik elnyomása ellen, majd a béke után a kongói állami hadseregben lépett gyorsan előre a ranglétrán. Az itt eltöltött rövid idő alatt megtapasztalta az ifj. Kabila által vezetett kormány álszentségét, és hamarosan vissza is tért Észak-Kivuba, ahol egykori bajtársaival és az RCD radikálisaival elkezdte a Kivu-háborúként is ismertté vált harcát a központi kormányzat katonái és a régió hutu lakossága ellen. Előbbiek ellen azért, mert véleménye szerint a kormány a hutukat előnyben részesíti a tuszikkal szemben, a hutuk ellen pedig értelemszerűen a származásuk miatt (egyéb vádak mellett).
Saját szervezetet is hozott létre, CNDP (Nemzeti Összefogás az Emberek Védelme érdekében), ami zömmel keményvonalas tuszikból állt, de tagjai között meglepő módon hutukat is találunk. Később már egész Észak-Kivu birtoklásáért folytatott harcában a többi etnikum tagjait és az idevezényelt ENSZ kontingens tagjait se kímélte. Viszont ami úgymon
d Nkunda "mellett szól", az a tény, hogy a régióban élő tuszikat a kormány sosem igyekezett megvédeni a hutu míliciáktól, a FDLR sok ezer tuszi megkínzásáért és legyilkolásáért felelős, és emberiség elleni bűncselekményeik legalább annyira súlyosak, mint Nkunda tettei (amelyek a gyermekkatonák sorozásától, a nemi erőszakon át a gyilkosságokig széles skálán mozognak). Tehát nagyjából a következő volt a helyzet a 2006-2007-es időszakban: az egyik oldalon a központi kormányzat, az FDLR vezetésével a hutuk és egyes kisebb etnikumok, valamint az ENSZ, a másik oldalon pedig Nkunda és az RCD vezetésével az egyre jobban a politikai perifériára szoruló tuszik, valamint köztük őrlödve a saját közösségük védelmében fellépő Mai Mai brigádok.
Az ENSZ annak ellenére a kormányzat mellé állt, hogy tisztában voltak vele, a hutuk és a kormánykatonák tényleg elkövetnek olyan szörnyűségeket a tuszi lakosság ellen, amelyekkel Nkunda vádolta őket. Nkunda azonban egyre jobban kezdte elveszíteni az önkontrollt, 2007-ben már mindennaposak voltak a támadások az ENSZ által erősen támogatott kormánycsapatok ellen, de a lázadó vezér csapatai iskolákat és kis falvakat is lerohantak, ahol válogatás nélkül gyilkoltak, és hajtottak végre nemi erőszakokat (ez egyébként gyakori fegyverük volt), és kislányokat, kisfiúkat raboltak el. Ekkor már az eddig támogató Ruanda, az Egyesült Államok, Burundi és Uganda is a kongói kormányzat mögé sorakozott fel, ami azt mutatta, Nkunda körül szorul a hurok.
Ennek ellenére az év vége felé Goma (a "legendás" Goma) környékén az eddiginél is keményebb összecsapásokra került sor az RCD radikális magja valamint a kormánycsapatok, az FDLR és a Mai Mai csapatok között. Ekkor már látható volt a minta, hogy Nkunda a mindig is a tuszik menedékeként számon tartott Goma felé nyomul, ezt mutatták a 2008 elején történt összecsapások is. Az év kemény harcokkal telt, és végül sor került Goma ostromára (mindennapiafrika.blog.hu/2008/11/01/kongoban_tortent_a_mult_heten_goma) és elfoglalására, ami a Nkunda-háború egyik legjelentősebb hadművelete volt. Miközben a CDNP egyik fele megpróbálta a Goma-helyzetet kontroll alatt tartani, addig más csapategységek a környező, és távolabbi falvak ellen hajtottak végre hadműveleteket.
És ami a "legfrissebb" hír az ügyben, hogy 2009 januárjában ruandai csapatok (micsoda pálfordulás, egykor a ruandai kormány volt Nkunda legutolsó támogatóinak egyike) elfogták a lázadó tábornokot, amint az Ruandába utazott (és nem menekült, ahogy azt a legtöbb forrás állította), és jelenleg is ruandai őrizetben tartják.
Hát nagyjából ennyit gondoltam fontosnak a történelmi alapokról megemlíteni (bővebben a wikipedián, vagy könyvekben), most pedig lássuk, kik voltak, kik a jelenlegi résztvevői az afrikai történelem egyik legkeményebb, ma is folyó konfliktusának, amelynek köszönhetően egy csodálatos természeti kincsekkel megáldott "istenháta mögötti" kis tartomány, Észak-Kivu világhírnévre tett szert.
Folytatása következik..
Hozzászólások:
2 válasz érkezett eddig a következő írásra: “Kivu harcosai – 1. rész – A múlt”
Szólj hozzá!
február 25th, 2009 @ 01:43
Nagyjából ekörül forog John le Carré The Mission Song c. (amúgy, főleg hozzá képest, nem túl sikerült) könyve, egy tolmács szemszögéből.
március 1st, 2009 @ 03:15
szerintem a legjobb cikket (mindeesetre a legszorakoztatobbat mindenkepp) nkundarol gery brecher irta. itten-e:
exiledonline.com/nkunda-is-nkool/
kicsit mas a nezopontja, mint neked:D
orulok, hogy vegre valaki a magyar sajtoban is megprobalta objektivebben talalni a helyzetet. a szitu szerintem nagyjabol az, hogy az ensz es a nemzetkozi kozosseg a ket fertelmes bandabol kivalasztotta a szamara kevesbe problemasat. mert ugye bonyolult lenne megvonni a tamogatast attol a kabilatol, aki a mi tamogatasunk miatt lett elnok.
nkunda seregei valoban rengeteg ocsmanysagot elkovettek, de egyfelol a CDNP-ben Nkunda utasitasara par gazembert dokumentaltan felelossegre vontak es hadbirosag ele allitottak (nyilvan nem mindet), es ugye ez nem mondhato el a mai-mai-rol vagy a kongoi hadseregrol. masfelol meg nkunda a legszorakoztatobb egyenruhas negerek egyike. olajzold katonazubbony, armani napszemuveg, hofeher nercbunda es halalfejes ezustpalca. nagyjobb es extravagansabb ruhatara van, mint christiano ronaldonak
somalilandpress.com/wp-content/uploads/2009/01/Laurent_Nkunda.jpg
http://www.zimdaily.com/images/Nkunda24.jpg
http://www.we-make-money-not-art.com/wow/0aacedricsde.jpg
a kovetkezo cikkbe a moka kedveert a kongoi hadsereg 85-ik brigadjat is benyomhatnad. Col. Samy Matumo szinten fergetes jatekos, erdemes utanaolvasgatni.