2009 végállomás: gyorsan pusztuló fajok

Közzététel ideje | február 12, 2009 | 1 hozzászólás | GaceTillerro

Bár a médiában általában csak egy-két faj veszélyeztetettsége kap szerepet, mindenképpen tudni kell, hogy a fekete kontinensen a hegyi gorillákon, az elefántokon, az orrszarvúkon stb. kívül legalább kéttucatnyi, esetenként még a kutatók által is alig ismert faj van a teljes kihalás szélén, egyes fajokból például már csak alig egy-két tucat egyed él természetes környezetében. A következőkben a teljesség igénye nélkül bemutatok néhány fajt, amelyneknek valószínűleg a következő néhány évben örökre megpecsételődik a sorsa. Véletlenszerűen választottam ki a bemutatandó fajokat, de ne felejtsük el, hogy például az emlősök legalább egynegyede veszélyeztettnek számít már.

Az első választottam a seychelles-szigeteki tokfarkú denevér (Coleura seychellensis), amely nagyjából hasonló életet él, mint fajtársai, a nappali órákat sötét zugokban, általában kis üregekben, barlangokban, esetenként házak sötét részeiben meghúzódva tölti, és éjszaka indul vadászatra. Kezdetben nagyon elterjedt volt az összes szigeten, de az utóbbi években rendkívül kritikusra zuhant a számuk, valószínűsíthetően egy 1949-ben betelepített gyöngybagolyfajnak köszönhetően, amely módszeresen kipusztította ezt a rendkívül apró kis denevért. Ami egyedivé teszi fajtársaihoz képest, az az, hogy pihenését nem fejjel lefelé lógva tölti, hanem fejjel felfelé, amit általában testének egy "falhoz" történő szorításával tud elérni. Nevét a hátsó lábainak és farkának sajátos felépítése miatt kapta, ami hihetetlen manőverezési képességet ad ennek a csodálatos kis állatnak, ezáltal pedig nagy hatékonysággal tudja vadászatait végrehajtani. Utoljára 2004-ben vizsgálták a számukat, akkor 50-100 példány körül becsülték a vadon élő létszámot, ami a veszélyeztetett fajokkal foglalkozó szervezetek szerint mára még jobban lecsökkenhetett. Talán azért még nem pusztult ki.

A Dél-Afrikában élő folyami nyúl esetében is csak a remény maradt nekünk, a három évvel ezelőtti kutatások szerint már csak nagyjából 200-300 példány élhet vadon ebből a nálunk is ismert mezei nyúlra emlékeztető állatból. A nyulakról alkotott elképzeléseink ellenére a folyami nyúl nem igazán szapora jószág, és eléggé válogatós étrendjét illetően, így sorsa is eléggé nehéz. A tradicionális vadászat, a mezőgazdaság térnyerése, az óvatlanul kihelyezett csapdák mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez a nyuszi ma már a "Majdnem kihalt" kategóriába sorolandó. A 21. század elején már csak egy alig 100 négyzetkilométeres terület magángazdaságainak folyómenti részén tűntek fel példányok, és azt hittem, ennek a fajnak az eltűnése valószínűleg néhány elvakult állatvédőn kívül senkinek nem tűnne fel, de tévedtem.

Ahogy kutakodtam, rátaláltam különböző olyan szervezetekre, amelyek kizárólag eme faj megmentése érdekében jöttek létre, és amelyekhez a fentebb említett magángazdaságok tulajdonosai közül is sokan csatlakoztak. Ami még érdekesség, hogy a legfontosabb különség a mezei nyulak és a folyami nyulak között szaporodásukban és a ragadozók előli menekülésben keresendő: a mezei nyúl megpróbál elfutni támadója elől, a folyami társa inkább rejtőzködik és megpróbál mindig észrevétlen maradni. Illetve a folyami nyúl kicsinyei (évi 1-2 újszülött példány) szőr nélkül, zárt szemmel jönnek a világra és hetekbe telik, míg igazán életképessé válnak.

Az ember azt gondolná, hogy legalább az antilopok nem veszélyeztetettek, hiszen a dokumentumfilmekben, természetfilmekben mindig hatalmas tömegben menekülnek az oroszlánok elől..nos, ez csak egy idilli kép. Itt van például a Kenya és Szomália füves területein élő vadászantilop, amelyből ma már nem él 1000 példány a világon. Egyébként a poszt megírása közben eszembe jutott többször a gondolat, hogy valószínűleg sok embert nem fog megérinteni ez a téma, hiszen egy állat örök pusztulásától ugyebár nem lesz nagyobb a fizetés, nem lesz több munkahely, nem lesz nagyobb plazmatévé, de mégis, kövezzetek meg érte, úgy gondolom, a pénz csak egy mesterséges hatalommal felruházott papírdarab, amivel soha többé nem lesz pótolható az értelemtől  csillogó, békés hegyi ezüsthátú, vagy az örökké bújkáló és utódjának almot is építő folyami nyuszi (és persze ezt a felsorolást napokon át lehetne még folytani).

Visszatérve a vadászantilopra, a 80-100 kilós növényevő általában 6-8 hónapos vemhesség után hoz világra egy utódot, ami figyelembe véve az egyre nagyobb mértékben terjedő állattenyésztést és az ebből fakadó túllegeltetést, valamint az Afrikában oly elterjedt orvvadászatot, ez az antilopfajta valószínűleg halálra van ítélve.

Szintén antilop, és szintén a teljes kihalás szélén áll az addax vagy más néven mendeszantilop, amely egykoron egész Észak-Afrikát benépesítette, mára viszont már csak Csád, Mauritánia, Mali és Niger területein találkozhatunk egy-egy példánnyal, de ennek valószínűsége kicsi, köszönhetően az annaxok állandó vándorlásának. Érdekes spirálformájú szarvairól, valamint piszkosfehér színéről ismerhetjük meg, ha esetleg mégis összefutnánk eggyel, ugyanis ma már nem csordákban járnak, mint egykoron, hanem 1-4 példány csapódik egymáshoz és tesz meg hatalmas távolságokat az élelemszerzés céljából.

Körülbelül 100-200 példány élhet még szabadon, gyors csökkenésük legfőbb oka finom húsuk és bőrük erőssége, ezért ugyanis régen ipari szinten vadászták őket, de manapság a turisták is veszélyt jelentenek rájuk, hiszen az addaxok nagyon félénkek és a sivatagban felzavart állatok könnyen a végkimerülés szélére sodródhatnak menekülés közben. Tartásban rengeteg példány él még, de az igazi vadon élő addaxok egyetlen esélye az életben maradásra hihetetlen erejükben és kitartásukban rejlik. Hasonlóan a tevékhez, sokáig képesek víz nélkül életben maradni a legkeményebb sivagati körülmények között, és ezért talán pont a Szahara lehet a megmentőjük.

Viszont talán már minden igyekezet kevés lesz a végóráit élő etióp farkas megmentésére, amelyből már alig pár száz él az etiópiai hegyvidékeken. A sakálhoz nagyon hasonlító állat szinte kizárólag egerekkel és patkányokkal táplálkozik, de a mezőgazdaság előretörésével élettere csökken, és a gazdák sem nézik jó szemmel esetleges megjelenését. Mivel nagyon félénk, és táplálékbázisa is egyre jobban szűkül, erős összefogás nélkül esélytelen a túlélése.

A kutatók számára is szinte ismeretlen a madagaszkári szőrösfülű törpemaki, amely valószínűleg a világ legkisebb főemlőse a maga 25-30 centis nagyságával, és amelynek számát sem tudják normálisan megbecsülni, de hozzávetőleg pár száz egyed lehet még, amelyekre a legnagyobb veszélyt a helyi lakosság jelenti, amely csapdákat állít fel a pici állatkáknak, és tradicionális ételként fogyasztja el húsukat. Táplálkozásáról, szaporodásáról szinte semmit sem tudni, minden ezzel kapcsolatos információ csak találgatás.

Ahogy elmélyedtem a témával kapcsolatos olvasmányokban, kutatásban, arra kellett rájönnöm, hogy tucatnyi könyvet meg lehetne tölteni a súlyosan veszélyeztetett fajok bemutatásával, úgyhogy rövidre zárom ezt a posztot, a még bemutatni szándékozott fajo
k rövid felsorolásával. Kihalás szélén áll még például egy másik, szintén alig ismert madagaszkári makifaj, az aranybambusz maki, amelyből alig pár száz él már csak a hatalmas szigetország erdőiben, de szintén erősen veszélyeztetett a pár éve felfedezett szürkepofájú sengi, amely tulajdonképpen az elefánt, a földimalac és a tengeri tehén fura kombinációjának tekinthető, és amely Tanzánia elhagyatott területein él, jelenleg ismeretlen számban.

A Guinea erdőiben élő lila mocsári rákot is súlyosan veszélyezteti élőhelyének csökkenése és az erdőirtás, valamint az erőteljes vadászat. Aztán szintén szomorú sorsra ítéltetett a véznaujjú maki (Aye-aye), amelynek a legfőbb ellensége a babona, ugyanis démoni kinézete miatt azonnal megölik, amit meglátják a madagaszkári lakosok. A világ egyik legnagyobb állománycsökkenését azonban kétségkívül a Grevy-zebra tudhatja magáénak, amelynek egyedszáma az elmúlt 20 év során kétharmadával csökkent, és napjainkra már csak 700-800 példány él Etiópia és Kenya bizonyos részein. Pusztulásuk fő oka az egyre csökkenő hozzáférhető vízmennyiség, különböző járványok és az életterület csökkenése.

Súlyos bajban van még szintén Madagaszkáron több teknősfaj (köztük például a sugaras teknős), vagy az indri, de kutatásaim során még a fentieken kívül legalább 20-30 olyan fajt találtam, amelynek egyedszáma bőven 1000 példány alatt van. És a legszomorúbb dolog, hogy ezek az információk soha nem kerülnek megemlítésre semmilyen sajtóorgánumban, ráadásul egyes fajokról még a legnagyobb enciklopédiákban és az interneten is lehetetlenség normális információhoz jutni. Persze nagyon sokat mi nem tudunk tenni ezeknek a fajoknak a védelmében, de talán az ilyen és ehhez hasonló szomorú sorsok felnyitják néhány ember szemét, hogy a mérhetetlen túlfogyasztásnak valahol ártatlan áldozatai is vannak. És mostanában egyre gyakrabban kijelenthető, hogy a pusztulás örökre szól.

Hozzászólások: