Függetlenséget Cabindának

Közzététel ideje | február 3, 2009 | 3 hozzászólás | GaceTillerro

Az exklávé a hivatalos meghatározása szerint egy olyan terület, amely fizikailag ugyan elkülönül (nincsenek közös határaik) anyaországától, de jogilag annak részét képezi.
Egy ilyenre a legismertebb példa a kalinyingrádi terület Európában, amely Oroszország exklávéja és elidegeníthetetlen része, annak ellenére, hogy jópár kilométer elválasztja őket egymástól.

Afrikában is van exklávé, a kevésbé ismert és rendkívül hányattatott sorsú Cabinda tartomány, amely Angola részét képezi, ám az országhoz közvetlenül nem csatlakozik. "Anyaországától" kevéssel északra fekszik, a két Kongó és az Atlanti-óceán határolja ezt a körülbelül 7000 négyzetkilométer nagyságú tartományt, amely ősidők óta saját függetlenségére törekszik. Közelebbi történelme, ahogy az Afrikában lenni szokott, nem volt túlságosan szép, a tulajdonképpeni jogelődjének számító N’goyo Királyság (illetve Kakongo és Loango királyság) még a 19. században önkéntesen beolvadt a portugálok gyarmatosító törekvései során létrejött Portugál Kongóba. Ez, az akkor hasznosnak ítélt döntés pecsételte végül meg a mostani Cabinda sorsát, amelyet a portugál kolonizáció eseményei alapjaiban határoztak meg.

Igazából a gyarmatbirodalmak megszűnéséig nem történt komolyabb változás a kis tartomány életében, de amikor elindultak az első függetlenségi mozgalmak Afrikának ezen a részén is, az Afrikai Unió elődjének számító Afrikai Egységmozgalom létrejöttének hónapjában, Cabindát a 39. függetlenségre jogosult országnak nyilvánította még 1963-ban. A korábban már, három kisebb szervezet egyesüléséből függetlenségi mozgalomként létrejött Cabinda Enklávé Felszabadítási Mozgalom (FLEC) megalapította az első független cabindai kormányt is, Henriques Tiago vezetésével, sajnos ezt egyből csak száműzetésben, a kongói Kinshasában tudta megtenni. Ez a kormány kiáltotta ki az ország függetlenségét 1975. augusztus elsején, amelynek elnöke a FLEC vezetője, Luiz Ranque Franque lett, de ezt a függetlenséget viszont nem ismerte el szinte senki. Saját zászló, saját himnusz, saját címer és minden más, de sajnos ez is kevés volt. 

Két hónappal később, novemberben a vezető angolai felszabadítási mozgalom, az MPLA csapatai, erős kubai támogatás mellett behatoltak Cabinda területére, és kisebb-nagyobb harcok után végül gyorsan uralmuk alá vonták a városokat, míg a FLEC a kisebb falvakba vonult vissza. Az MPLA ebben a helyzetben kiáltotta ki Cabinda Angolához csatolását. Pontosan november 11.-én történt meg a katonai megszállás, azon a napon, amikor Angola hivatalosan is függetlenné vált Portugáliától. A dátumnak azért van jelentősége, mert a megszállás jogalapját az angolai függetlenségi mozgalmak és Portugália által aláírt szerződések képezték, amelyek Cabindát az ország elszakíthatatlan részeként tüntetik fel. A cabindai embereket persze erről nem kérdezték meg. 

Tulajdonképpen ekkor tört meg a FLEC lendülete, ami ezután következett az egy tipikus, az angolaiak által is támogatott belharc volt, melynek eredményeképpen még ebben az évben (1975-ben) három vezető acsarkodása után, három kisebb részre esett szét a mozgalom, sőt, 1977-ben még egy, majd 1979-ben még egy újabb kisebb szervezet jött létre, amelyek  más és más célokat tűztek ki maguk elé, amelyek elérését más és más eszközökkel kívánták megvalósítani (valaki békés rendezésre törekedett, valaki csakis a vér szavában hitt). A nyolcvanas években ismét lendületet kapott egy kicsit a cabindai függetlenségi törekvés, az angolai polgárháborúnak köszönhetően, az MPLA-vezette kormányzattal szembenálló UNITA mozgalom valamint a Dél-Afrikai Köztársaság állt Cabinda mögé.

De sajnos ez sem segített, az ekkoriban létező 5 cabindai politikai mozgalom mellé létrejött még kettő, amelyek között időnként tényleg komoly ellentétek feszültek. Eközben persze a nagyjából 250 ezres lakossággal rendelkező tartományban (ez a lakosságszám napjainkban nem igazán valós, de erről később) kisebb-nagyobb harcok folyamatosan dúltak, a FLEC-ből kivált mozgalmak egyike-másika partizánmódszereket használva vívott harcokat az itt állomásozó angolai csapatok ellen. Persze az angolaiak sem maradtak adósok, csak ők mindenkit ütöttek, akit értek, amióta ezt vizsgálják, azóta folyamatosan érkeznek jelentések a hadsereg brutális visszaéléseiről és jogsértéseiről.

A kilencvenes évek elején a sok kis mozgalom végre félretette nézeteltéréseit, és két frakció létrehozásával (katonai és politika szárny) ismét létrejött az eredeti FLEC mozgalom, amely tovább folytatta harcát az elnyomás ellen. 1996-ban menekültek is alapítottak egy szervezetet Hollandiában, amely nemzetközi jogi úton próbál Cabinda részére segítséget szerezni. Egy évvel később a cabindai kormány, amely ekkor már Párizsban székelt és erős francia támogatást élvezett, bejelentette, hogy az ország csatlakozott az El nem ismert országok és nemzetek szervezetéhez.

A 21. század sem hozott semmi jót ennek az olajban rendkívül (relatíve) gazdag, tartománynak, a hadsereg által a polgári lakosság ellen elkövetett emberiség elleni bűncselekményekről már többször nyújtottak be jelentést az ENSZ emberi jogi tanácsa elé, eddig kevés sikerrel. 2005-ben volt a tartomány Portugál Kongóhoz való csatlakozásának 120. évfordulója, amely alkalmat az angolai kormányzat ismét megragadott, hogy tudatosítsa Cabindában, hogy Angola része és soha nem lehet független. Ezt a hivatalos ünnepségek alkalmával tették meg, és ekkor említették azt is kormányzati tisztviselők, hogya FLEC semmilyen frakcióját nem ismerik el létező szervezetként és továbbra is csak egy lázadó gerillaszervezetként tekintenek rá.

Ennek ellenére 2006. augusztusában, minimális sajtóvisszhangtól kísérve tűzszüneti megállapodást írt alá a FLEC politikai szárnya és az angolai kormány, amelyet azonban egyetlen más cabindai szervezet sem ismert el, és a katonai szárny is tovább folytatta alacsony intenzitású harcát a hadsereg ellen. A helyzetet komplikáltabbá teszi, hogy a fentebb említett olajtartalékokra a Párizsban székelő cabindai kormány és az angolai kormányzat is kötött koncessziós szerződést nagyvállalatokkal, amely párhuzamosságból már keletkeztek jogviták. Napjainkban körülbelül 60-70 ezer cabindai él menekülttáborokban a Kongói Demokratikus Köztársaságban, és hazatérésükre nincs sok remény, ugyanis a FLEC egy része csakis a teljes függetlenségben képes gondolkodni, míg az angolai kormány kizárólag egy speciális státuszról hajlandó tárgyalásokat kezdeményezni.

Afrika szinte bármely részét vizsgáljuk, mindenhol vannak olyan tartományok, népcsoportok, országrészek, amelyek a függetlenségről álmodnak évtizedek óta, csak az a kérdés, hogy vajon ezeknek a függetlenedni kívánó területeknek tényleg olyan jó dolog lenne a függetlenség? Ha minden etnikum, ami létezik Afrikában, függetlenségre vágyna és azt meg is kapná, mi lenne az eredménye?  Egy békés, demokratikus, egységes Afrika-kép vagy egy törzsi szokásokon alapuló véget nem érő háborúskodás?

Hozzászólások: