Diktátorok Afrikában – 4. rész

Közzététel ideje | május 1, 2008 | 8 hozzászólás | GaceTillerro

Elképzelhető, hogy a mostani írás után nagyon sokan fognak vitába szállni velem, de én gondolkodás nélkül úgy ítéltem meg, hogy Charles Taylornak szintén a legrosszabb diktátorok között van a helye. A rendkívül kalandos életutat bejáró libériai ex-elnök valószínűleg az egyik leghírhedtebb hadúr az egész kontinensen. Ami a legérdekesebb múltjával kapcsolatban az, hogy 6 éven át az Egyesült Államokban tanult gazdaságtant, de Afrikába visszatérve (vagyis visszamenekülve az amerikai letartóztatás elől) egészen más jellegű tevékenységbe kezdett. Líbiában harci fortélyokat tanult a legendás Khadhafitól (aki szintén megér egy misét) karöltve a sierra leonei polgárháborúban később oroszlánrészt vállaló Foday Sankohhal.

A nyolcvanas évek végén aztán Elefántcsontpartra utazott, ahol néhány hónap alatt tekintélyes nagyságú hadsereget szervezett sierra leonei harcosokból, burkina fasoi zsoldosokból és az akkori libériai kormánnyal elégedetlen libériai míliciákból. 1989 decemberében aztán csapataival – akiket a Libériai Hazafias Front névvel illetett – átkelt a határon és néhány nap alatt megdöntötte az akkori vezetés uralmát és gyorsan irányítása alá vonta az egész országot. A kilencvenes évek középen azonban a Hazafias Front egysége megbomlott és egy új, szakadár szervezet lépett ki a Frontból, a Prince Johnnson vezetésével létrejött Független Libériai Hazafias Front. A két csoport rövid időn belül ellentétbe került egymással, és tulajdonképpen így robbant ki a libériai polgárháború.

A rövidesen etnikai villongássá fajuló háború nem kímélt senkit és semmit. Sok százezer embert üldöztek, kínoztak, öltek meg a két fél harcosai, és azt hiszem ez a háború a kontinens egyik legvéresebbikeként vonul majd be a történelembe. A konfliktus lezárultával 1997-ben a demokratikus választásokon aztán Taylor elsöprő győzelmet aratott és hivatalosan is az ország elnökévé vált. Hát igen, így kell gyorsan előrelépni egy ranglétrán, mit nekünk szorgos munka.

Ekkor azonban nem a béke köszöntött Libéria népére, hanem a terror. Az Amnesty International és két másik szervezet által készített jelentés szerint Taylor katonái a kínzást és a nemi erőszakot úgy alkalmazták, mint egy mindennapos eszközt a lakosság megfélemlítésére. A lakosság szegény rétegét rabszolgaként dolgoztatták (ironikus, pont Libériában), és az ország tulajdonképpen egy bűnparadicsommá vált. Sierra leonei véres gyémántok sokasága jutott például innen a világpiacra, ahogyan rengeteg elefántcsont is. Taylor személyes vagyona a 2000-es évek elején nagyobb volt, mint Libéria GNP-je. Döbbenetes.

Hiába a teljes nemzetközi szankció az ország ellen, hiába minden felszólítás, ahhoz, hogy Taylor megbukjon, a nép haragja kellett. Elsőként 1999-ben a Libériaiak az Egységért és a Demokráciáért nevű szervezet kezdett harcokba a kormányzat ellen az ország északi részén, a guineai kormány támogatásával, majd 2003-ban egy másik szervezet a Libériai Demokratikus Törekvés lázadt fel az ország déli részén, az elefántcsontparti kormány támogatásával. Végül 2003. augusztus 12.-én Charles Taylor, Libéria véreskezű hadúra beadta lemondását és Nigériába menekült. Jelenleg emberiség ellen elkövetett bűnök miatti ítéletére vár a Hágai Nemzetközi Bíróságon, míg Libériában hiába a rengeteg ENSZ békenfenntartó, pattanásig feszült a helyzet, és újabb háború robbanhat ki.

Charles „emberevő” Taylor félelmetes uralmának mérlege:

Halottak száma (1989-től): hozzávetőleg 250.000 ember

Elmenekültek, elüldözöttek száma: legalább 200.000 ember

Megkínzottak, megerőszakoltak száma: megbecsülhetetlen, sok tízezer ember

Hozzászólások: