Csád: Szudán 2?

Közzététel ideje | február 18, 2008 | 6 hozzászólás | GaceTillerro

Amikor először megláttam a híradásokban a csádi eseményekről szóló híreket, nem igazán lepődtem meg, hogy őszinte legyek. Csád több mint 200 különböző etnikumnak ad otthont, és bár a kilencvenes évek hozzávetőleges békében teltek a hatalmas, ám megdöbbentően szegény országban, mégis olyan folyamatok zajlottak a háttérben, amelyek előrevetítették a brutális jövőt. Az 1990 előtti évek súlyos háborúkat, brutális vezetőket jelentettek a csádi nép számára (az ország polgárháborújában egyedülálló módon egy másik ország, Líbia is részt vett), de az 1990-ben katonai puccsal hatalomra került Idriss Déby vezetése alatt tűrhető helyzet alakult ki (kisebb – nagyobb konfliktusok voltak ugyan, de a legtöbb régióban béke honolt). Ugyan a dolgok főleg a szomszédos Szudán darfúri konfliktusának kirobbanásakor váltak igazán komollyá, de az újabb csádi polgárháború hátterében egyáltalán nem ez volt az egyetlen ok.

Az évekig szeretett elnök, Déby ugyanis 2000 utáni lépéseivel fokozatosan maga ellen fordította népét, például az is eléggé visszatetsző volt, hogy az ország olajkincsének értékesítéséből származó bevételek egyáltalán nem jutottak el a csádi polgárokhoz, valamint a szudáni Janjaweed támadásai ellen sem igazán hatékonyan lépett fel a központi kormányzat (sőt…de erről majd később). Ráadásul a nép támogatásának csökkenését érző Déby, néhány évvel ezelőtt módosítatta az alkotmányt úgy, hogy harmadszor is indulhasson az ország elnöki székéért, amit persze meg is szerzett egy erősen kétséges választás után.

Ez betette a kaput a tevékenységét már amúgy is bíráló riválisainál, akik ekkor háborút robbantottak ki uralma ellen. 2006-ban a választások után nem sokkal lázadó csapatok rohanták meg a fővárost, N’Djamenát, de akkor nem igazán sikerült komoly helyzetet teremteniük szervezetlenségük miatt és a reguláris hadsereg katonái elűzték őket. A lázadó szervezetek céljukként Déby hatalmának megdöntését tűzték ki célul, akit diktátornak és kizsákmányolónak neveztek, fő bázisukat pedig az ország keleti régiója jelenti. 2006-tól folyamatos harcok dúltak tehát az országban, amelyre azonban a szudáni válság miatt nem igazán figyelt fel a világ. A főleg Csád keleti részén zajló összecsapások még jobban megnehezítették a Darfúrból ide menekült több százezer szudáni életét, akik pedig a béke reményében érkeztek a térségbe. Ugyan 2007 végén aláírásra került egy békeszerződés a lázadók és a kormányzat között, néhány héttel később azonban már újra kirobbant a konfliktus, kölcsönös vádaskodások után. Ráadásul a lázadók ekkor már az ország keleti részében állomásozó nemzetközi békefenntartók ellen is háborút hirdettek, akik a táborokban élő menekültek megvédése érdekében érkeztek az országba. Januárban már az ország középső-déli részeiről is érkeztek hírek harcokról és ez azt is mutatta, hogy a több tucatnyi lázadó csoportból (három igazán fontos, fő csoportról van szó egyébként) összeállt sereg megindult N’Djamena felé.

Február másodikán, azaz körülbelül két hete pedig több ezer lázadó harcos hatolt be a fővárosba, ami példátlan megdöbbenést okozott a nemzetközi közvéleménynek és a lázadókat sok száz kilométerrel távolabb váró hadseregnek. Ekkor kezdtek igazából csak megjelenni a hírekben az amúgy már több éve zajló polgárháború eseményei. Kisebb-nagyobb harcok (hozzávetőlegesen 100-200 ember vesztette életét a harcokban) után aztán a támadók kivonultak -illetve nagyrészt kiszorították őket- a fővárosból (saját véleményem szerint ez inkább stratégia döntés volt, mint a polgári lakosság érdekében figyelembe vétele, ugyanis a kezdeti sikerek után láthatóvá vált, hogy a sikeres puccsra már nincs nagy esély) a környékbeli falvakba, és várták a központi kormányzat hadseregének válaszlépését.

Jelenleg is ez a helyzet tehát, a lázadó csoportok csapatai a főváros 50 kilométeres körzetében állomásoznak (nem pihenésképpen, most próbálnak maguk közül vezetőt választani, és egységesíteni követeléseiket), míg a kormányzat hadserege erőt gyűjt, hogy megfelelő lépéseket tehessen Déby hatalmának megőrzése érdekében. Az elnök egyébként február 15.-én, pénteken szükségállapotot hirdetett és felszólított mindenkit a lázadók elleni harcra. Ráadásul már azokat is lázadóknak tekintik, akik üdvözölték az N’Djamenába behatoló kormányellenes csapatokat, így a Kamerunba menekült több tízezer csádi közül sokan nem térhetnek vissza hazájukba. A Csádban kialakult feszült helyzet egyébként hatással van a darfúri konfliktusra is, több aspektusból is, például a csádi és a szudáni vezetés között fennálló, amúgy sem túl rózsás viszony mélypontjára zuhant, ami a Csád keleti részén táborozó szudáni menekültek számát figyelembevéve nem igazán jó dolog.

A viszony azután romlott meg, hogy mindkét ország egymást vádolta meg a másik ország lázadóinak támogatásával, amiben egyértelműen mindkét oldalon van egy kis (inkább nagy) igazság. A legfontosabb nézőpont ebből kifolyólag tehát az, hogy amíg nem rendeződik a két ország viszonya, és egymás lázadóit kölcsönösen támogatják, addig az elmúlt évtizedek legsúlyosabb népirtásának kikiáltott (ezzel azért lehetne vitatkozni) darfúri krízist biztos, hogy nem lehet megoldani.

Súlyos kérdés még, hogy mi lesz február végén, amikor is a határidő szerint a 4000 fős EU békefenntartó kontingens kiküldetési ideje lejár. Ha maradnak katonai fenyegetettséggel szembesülhetnek, a korábban már leírtak miatt, ha viszont távoznak, akkor a humanitárius katasztrófa és a hosszú évekig elhúzódható csádi polgárháború végleg elkerülhetetlen lesz. A jelenlegi információk szerint egyébként meghosszabbítják státuszukat.

Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen szövevényes kapcsolati rendszeren alapuló, ilyen hosszú és ilyen nagy történelmű konfliktust nem lehet pár száz karakterben összefoglalni, de csak a legfőbb vonalakat szerettem volna kiragadni, hogy rámutassak, a darfúri konfliktust már nem lehet csak Szudánon keresztül vizsgálni és elképzelhető, hogy az erőszak tovább gyűrűzik, ami figyelembe véve, hogy Csád déli szomszédjában a Közép-Afrikai Köztársaságban már most is polgárháború dúl, döbbenetes afrikai jövőt vetít elénk.

Hozzászólások: