Fogyatékosként élni Afrikában

Közzététel ideje | december 4, 2007 | 9 hozzászólás | GaceTillerro

Mivel mostanában Magyarországon és szerte Európában nagyon-nagy hangsúlyt kap a mozgássérültek és egyéb szempontból sérültek (süketek, vakok) esélyegyenlősége, a valamilyen fokban életvitelükben korlátozott embereket lassacskán elkezdik felkarolni (bár még nagyon a folyamat elején járunk), úgy gondoltam érdekes lehet az afrikai helyzetet megismerni. A vizsgálat egyértelműen nem lehet teljeskörű és mélyreható, ezért három országot nézünk meg kicsit közelebbről: Ugandát, Sierra Leonét és Botswanát. Egész Afrikát tekintve igaz, hogy egyik ország helyzete sem nagyon hasonlítható össze a másikéval, már ami a sérült embereket illeti, de azért alapvetően három szakaszra bonthatjuk a a hátrányos emberekkel való törődés történelmi fejlődését.

A gyarmatosítás előtti időszakról jobb nem beszélni, akkor még igazán spártai módszerekkel könnyítették meg a sérült emberek dolgát, de szerencsére (vagy nem) a gyarmatosítók kórházakat, egészségügyi tudást is hoztak a fegyverek és a zsarnokság mellett, ráadásul a misszionáriusok elkezdték felkarolni az eddig egyszerűen beteg nyomorultnak tekintett mozgássérülteket és egyéb fogyatékosokat is, akikből persze volt bőven, a háborúknak köszönhetően. A függetlenségi harcok tovább gyarapították a mozgáskorlátozottak számát, és az országok függetlenné válásával aztán megkezdődött a harmadik szakasz, amely jelenleg is tart. A jelenlegi helyzet szerint a születésüktől fogva sérült embereket a közösségük jóval könnyebben befogadja, és általában hagyja is őket normálisan élni, családjuk közelségében. Más a helyzet a felnőtt korukban sérültté váló emberekkel, illetve azokkal, akiknek a fogyatékossága „látványos”, és mindennapi életüket is erősen korlátozza. Mert egy vak, esetleg süket afrikai is hasznos tagja lehet a falvak, városok közösségének, de ezzel szemben egy béna ember csak terhet jelent a család számára. Az ő esetük az afrikai népek hitvallása és hagyományai miatt is elég nehéz, nagy részüket kiközösítik, akik így néhány szervezet nyomortanyáira kerülnek életük végéig és akkor még örülhetnek, hogy milyen jól jártak. Arról már beszélni sem érdemes, hogy az afrikai intézmények, közlekedési járművek 99.9%-a nem alkalmas arra, hogy hátrányos helyzetűek is igénybevegyék a szolgáltatásokat, és igazából csak néhány országban van komolyabb érdekképviseletük (pl. Dél-Afrika).

Első példa-országunkban, Ugandában is megfelel a helyzet a fentebb vázoltaknak (bár ez az ország Afrikát tekintve a legjobbak közé tartozik): a sérült embereket kirekesztik a társadalomból, diszkriminálják őket szinte minden téren és a munkát végezni bírókat rabszolgasorsban dolgoztatják. Ezt az ugandai sérült emberek szervezetének elnöke mondta az országban megtartott Hátrányos helyzetű emberek napján nemrégiben, ahol rámutatott arra is, hogy jelenleg egyetlen vezető hatalmi pozícióban nincsen sérült ember, ami eléggé kirekesztő dolog a kormányzat részéről. Az viszont biztos, hogy az ENSZ felmérése szerint az Ugandában élő sok tízezer sérült ember jogai és lehetőségei tekintetében ez a közép-afrikai ország fejlődött a legtöbbet a régióban, köszönhetően az ugandai alkotmányban megfogalmazottak hozzávetőleges alkalmazására. Egy-két évvel ezelőtt a kormányzat például több tízezer sérült embert nevezett ki régiós tanácsokba, különböző programokat hozott létre (pl. ingyen gyógyszer a sérülteknek) az ENSZ iránymutatásai alapján.

Ennél sokkal durvább a helyzet Sierra Leonéban, ahol az egészséges emberek élete sem éppen tökéletes, de sérült társaik állatias sorban kénytelen tengődni. Az itteni polgárháborúnak köszönhetően a társadalom kb. 4%-a nevezhető sérültnek, és igazából velük senki sem foglalkozik, nincs állami támogatás, nincsenek lehetőségek, csak a kilátástalanság, így akik képtelenek ellátni magukat, azok családjuk nélkül gyorsan bevégzik. Aki volt már a régióban az tudja, hogy errefelé tolószékes, komolyabb mankóval rendelkező embereket nem látni, a súlyosabb mozgássérültek kiközösítve, nyomortanyákon tengődnek néhány segélyszervezet és misszió kezei között. Talán reménykeltő lehet az a két program, amely 2006-ban indult el az ENSZ égisze alatt, az elsőben sérült embereket képeznek ki kovácsnak, amely szakmára van igény Sierra Leonéban, a második projektben pedig egy iskolát hoztak létre sérült gyermekek számára, ahol pár száz szerencsétlen sorsú kisgyermek próbálja jobbá tenni az életét. A lakosság összlétszámát tekintve ezek nem nagy változások, de változások.

Ilyen változásokat várnak a nemzetközi szervezetek Botswanában is, ahol a kormány jelenleg igyekszik végrehajtani azt az elfogadott törvényt, amely kötelezővé teszi a közintézmények mozgássérülteknek is megfelelő kialakítását. A hozzávetőleg 100.000 botswanai sérült ember helyzete annyival jobb sierra leonei társaiknál, hogy az ország nem hagyja teljesen cserben sérült polgárait, és jelképesnek nevezhető 7000 forinttal támogatja őket havonta. De ennyi az összes segítség, ugyanis jelenleg semmiféle kormányzati program nincs a sérült emberek integrálódását és rehabilitációját segítendő, egy helyi szervezet szerint a legtöbb botswanai sérült ember elkülönülten, magára hagyottan tengődik és mindennap szembesül az afrikai hagyományokból eredő diszkriminációval. Legtöbbjüknek nincsen pénze megvásárolni a megfelelő eszközöket életük jobbá tételére, így családjuk, esetleg egy nemzetközi misszió nyakán tengődve várják halálukat.

Hiába az erőteljes ENSZ nyomás az afrikai országokon a sérült emberek helyzetének javításáért, a kormányoknak sok esetben más, alapvető szolgáltatások fenntartására sincs pénze, nemhogy egy szűk társadalmi csoport támogatására. És sajnos ki lehet jelenteni, legtöbbször a szándék is hiányzik. Amíg pedig szemléletbeli változás nem történik (értsd: a társadalmi alapegységek szemléletében), addig hiába a hangzatos szavak és a nemzetközi támogatások, az afrikai sérült emberek továbbra is kénytelenek a perifériának a perifériáján élni.

Hozzászólások: