Ellentmondásos cím: jó hírek a Marburgról
Közzététel ideje:| szeptember 7, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Bár a következő poszt nem kapcsolódik közvetlenül Afrikához, de mindenképpen fontos említést tenni róla, mert ugyan maga a Marburg-vírus nem érintett még sok ezer embert, de komolyságát ismerve nem lehet csak úgy átsiklani felette. A vírust 1967-ben fedezték fel, amikor a németországi Marburg városában Közép-Afrikából származó majmoktól 31 ember megfertőződött a súlyos vérzéses lázzal, amelynek halálozási aránya kiemelkedően magas (átlagosan 80% feletti). Ha a közelmúltat nézzük, akkor komolyabb járványok voltak a kilencvenes évek végén a Kongói Demokratikus Köztársaságban, 2004 és 2005 között Angolában, mindkét esetben több százan haltak meg, legutoljára pedig 2008-ben Ugandában, majd az Egyesült Államokban (egy Afrikát megjárt turista szervezetében) tűnt fel a vírus – illetve voltak egyes esetek több másik afrikai országban is.
Ez alapján egyáltalán nem mondható nagy jelentőségűnek, de magas halálozási és fertőzési aránya miatt, valamint azért mert nincs rá ismert gyógymód, kutatók folyamatosan dolgoztak a Marburg vizsgálatán, és a nyár áttörést is hozott az ügyben, ugyanis júliusban publikáció jelent meg egy kísérleti gyógyszerről, amely 6, a vérzéses lázzal megfertőzött makákó esetén ötnél gyógyulást idézett elő. A négy kutatócsoport közös munkájának eredményeként megszületett gyógyszer nem csak a Marburg, de a másik ismert filovírus, az Ebola ellen is reménnyel kecsegtethet, ez pedig a potenciális biológiai fegyverként nyilvántartott vírusok esetében nagyon fontos előrelépés lehet. A mostani kutatás egyébként annak a 2006-os munkának a folytatása, amelyben már sikerült a makákóknál egy 100%-os gyógyulást előidéző gyógyszert kifejleszteni, de azt maximum 20-30 percen belül be kellett adni a fertőzött szervezetbe, most pedig már sikerült ezt az időtartamot 24 órára kitolni.
Az egy lovakat és disznókat megtámadó vírusból kifejlesztett ellenszer konkrétan nem a Marburg filovírust győzi le, hanem az immunrendszert aktiválja az elpusztítására. A kutatásnak volt egy érdekessége is, a munka során 2009 végén egy munkája során véletlenül Marburggal megfertőződött kutatót is beoltottak a kísérleti szérummal, és bár nem sikerült bebizonyítani, hogy a gyógyszer miatt, de a kutató végül túlélte az incidenst. Közben a vírus azért nem alszik, egyrészt barlanglakó denevérekben, főleg nílusi repülőkutyákban él és létezik, másrészt időnként fel-felröppen egy hír egy újabb kitörésről, mint júliusban, amikor a Kongói Köztársaságban történtek gyanús halálesetek, de a későbbi fertőzések alkalmával nem sikerült megerősíteni, hogy Marburgról van szó, ami biztos, hogy valamilyen vérzéses lázról volt szó. A további vizsgálatok még folyamatban vannak a pontosítás érdekében.
Aztán pár nappal ezelőtt egy újabb amerikai kutatóintézet jelentette be, hogy bizonyos gyógyszerek megfelelő kombinációjával szintén lehetséges az Ebola és a Marburg kezelése, bár ez a vizsgálat szoros kapcsolatban folyt a fentebb már említett kutatással. De a katonai kutatóintézet tesztjében az Ebolával fertőzött 8 majomból ötnél hatásos volt a gyógymód, Marburgnál viszont 100%-os volt a gyógyulás. Ahogy már írtam fentebb is, ezek a gyógyszerek az immunrendszerre hatnak, tehát már akkor “ráébresztik” az ember védelmi rendszerét a cselekvésre, amikor a filovírus még nem kezdte el reprodukálni magát. Emellett ez a kutatócsoport már kísérleti fázisba jutott egy Ebola elleni védőoltással is, nem hiába, programjukat sok millió dollárral támogatja az amerikai kormány. A legóvatosabb és legpozitívabb becslések szerint viszont még legalább három évnek kell eltelnie, hogy embereken is tesztelhessék a gyógyszereket és a védőoltást, de addig is rengeteg teszt áll még a szerek előtt. Akárhogy is, ez egy jó hír, nem csak Afrikának, de az egész világnak.
Niger szenvedése már-már bibliai…
Közzététel ideje:| szeptember 5, 2010 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
Lassan-lassan már valami sorsszerű van abban a hihetetlen sok szenvedésben, amely a világ egyik legszegényebb országát, Nigert sújtja. Már többször írtam az észak-afrikai államban az év elején kialakult súlyos éhínségről, amely főként a történelmi szárazságnak volt köszönhető (és amelyet a nagy nemzetközi összefogás eredményeként úgy-ahogy sikerült kezelni, a kormány múlt heti bejelentése szerint), erre a július végén és augusztusban lecsapó hihetetlen esők miatt történelmi árvízzel is szembesülniük kell az ország lakóinak. Afrika harmadik legnagyobb folyója, az ország nevét is adó Niger folyó 1929 óta legnagyobb áradását jegyezhette fel és a heves esőzések az ország (éhínség által is leginkább sújtott) déli területein döbbenetes károkat okoztak a lakosságnak.
Az ENSZ pár nappal ezelőtti jelentése szerint nagyjából 200-250 ezer embert érinthetett közvetlenül az újabb katasztrófa, sokaknak iskolákban kellett menedéket keresniük, miután a víz elvitte házukat és összes vagyonukat. A jelentésből az is kiderült, hogy a hivatalos statisztikák szerint több mint 7000 ház dőlt össze eddig, további ezrek pedig súlyos károkat szenvedtek el, ráadásul víz alá került több mint 5000 hektárnyi mezőgazdasági termőterület – ami a lassan esedékes betakarítást és aratást tekintve nem is jöhetett volna rosszabbkor az életben maradásáért küzdő lakosság számára. A szárazság miatt is több ezer haszonállat pusztult el, erre a mostani áradások egész csordákat pusztítottak el, a térségben működő segélyszervezetek becslése szerint a veszteség eléri a száz ezer állatot, és ez nem igazán biztató jövőképet fest Niger elé, ahol az állattenyésztők számára az állatok az életet jelentik. De még mindig lehet fokozni a rossz dolgokat, az áradások miatt elpusztult állatok teteme sok helyen ugyanis olyan kút, kis patak vízébe került, amelyből akár egész falvak szerzik be vízszükségletüket, így jelentős a fertőzések kockázata is.
De hogy a sorsszerűséghez visszatérjünk, mint valami bibliai csapás, ezekben a napokban sáskajárás is aggaszthatja Diffa, Zinder és Agadez régiók farmereit, ugyanis a sáskák közel 1500 hektárnyi termést (főleg kölest) pusztítottak el Diffában az elmúlt napokban, de Agadez régió déli részén is több száz hektár pusztult már el és jelenleg nem igazán tudnak védekezni a pusztítás ellen. Miközben tehát a lakosság alig várja a betakarítási szezont (ez szeptemberben van általában), hogy enyhüljön a súlyos élelmiszerkrízis, addig napról-napra egyre több és több termőterület és termés tűnik el a süllyesztőben. Nem kell hozzá túl nagy jóstehetség, hogy megállapítsuk, Nigernek még nagy szüksége lesz a nemzetközi segítségre.
A rövid poszt végén pedig álljon itt néhány magáért beszélő kép Nigerből, kommentár nélkül:
Mozambik: Mi történt?
Közzététel ideje:| szeptember 4, 2010 | 3 hozzászólás | GaceTillerro
A világsajtó egésze hangos az elmúlt napok mozambiki eseményeitől (ez egyáltalán nem meglepő, ha bármi súlyosabb történik a kontinensen, az címlapra kerül, jó dolgok sosem), úgyhogy most már a blog sem mehet el mellettük teljesen szó nélkül. Mi is történt? Szeptember első napján Maputoban, Mozambik fővárosában erőszakos megmozdulások “robbantak ki”, miután a polcokra kerültek azok a címkék, amelyek a korábban már bejelentett tényt igazolták: a kenyér ára több mint ötödével emelkedett ebben a mélyszegénységben tengődő országban, ráadásul a kenyéren kívül tucatnyi alapcikk ára is jelentősen megugrott.
Nem csoda, hogy órák alatt több ezren kezdtek el gyújtogatni, rongálni a város egyes részein, majd nem sokkal később már összecsapások alakultak ki a kivezényelt karhatalommal. A boltok, iskolák bezártak, az utcákon barikádok emelkedtek és égett gumiszag lepett be mindent, nagyon sok helyen pedig még a munkát is beszüntették az emberek, így tiltakozva a szinte elviselhetetlen megélhetési költségek miatt. Csütörtökön az utcai harcok súlyosbodtak, egyre többen veszítették el életüket valamiféle magasztosabb célért harcolva, mert ekkor a város egyes részein a hatóságok már éleslőszert is bevetettek honfitársaik ellen. A kormány részéről csak egy nyilatkozat látott napvilágot, amelyben felszólítottak a megmozdulások beszüntetésére és egyben megerősítették, bármi történjék, az áremelkedések visszafordíthatatlanok.
A főleg a külvárosi nyomornegyedekre kiterjedő megmozdulások aztán pénteken is folytatódtak, ekkor már kisebb intenzitással, de a hivatalos adatok szerint így is legalább 10 ember meghalt és több mint félezren megsérültek (a három nap alatt). Ekkor már viszont jöttek hírek, hogy az ország más részein (például Chimoio városában) is tüntetések és összecsapások vannak, miközben Maputoban kezdett helyreállni a rend: a boltok, a piacok újra életre keltek, az eddig tüntető emberek pedig lassan dolgukra indultak, miközben rendkívül erős karhatalmi jelenlét mellett elkezdték a barikádokat is bontani és felmérni a károkat. Sok mozambiki egyébként dühös a sztrájkolókra, mert az összecsapások miatt sok boltot szétvertek, kifosztottak, elektromos vezetékeket szaggattak le és ezzel az amúgy sem egyszerű mindennapokat még nehezebbé tették.
A mai napra már szinte teljesen helyreállt a rend a fővárosban és az érintett városokban is, a harcokra csak a bezúzott kirakatok, ajtók és az utcákon heverő barikáddarabok – no meg a hatalmas sorok a boltok, benzinkutak előtt – emlékeztetnek. De beszéljünk a számokról, mert azokról kevesebb szó esik. A kenyér alapélelmiszer Mozambikban, sokak számára a napi étel egy-két szelet kenyér, vajjal és egy kis teával, de a kevéske hús mellé mindenki fogyaszt általában kenyeret.
Fontos tudni előzetesen, hogy a mozambiki átlagbér 3000 metical körül mozog havonta, ez a legjobb áron számolva is 25-30 ezer forint között mozog. Egy ötven kilós kiszerelésű búzaliszt ára az április 4900 forinthoz képest most már majdnem 6000 forintba kerül, de egy negyedkilós kenyér (itt lehet olyat is kapni) már 5 meticalba, közel 60 forintba kerül. Ez átvetítve hasonlít a magyar árakhoz, de Magyarországon a fizetések azért jelentősen nagyobbak, mint Mozambikban. Az ország egyébként élelmiszerimportra szorul, és miután a metical erőteljesen gyengült (az errefelé igen fontos dél-afrikai randdal szemben például 50%-ot zuhant), ennek súlyos hatása van az árakra is, ráadásul még a nemzetközi trendek is az élelmiszerárak emelkedése felé mutatnak.
De nem csak az élelmiszerek, az áram, a víz és a szállítási költségek is jelentősen, több mint 10%-os mértékben drágultak, a fizetések viszont semmilyen mértékben nem nőttek. Mozambik példája is tökéletesen mutatja, hogy milyen feszült a helyzet bizonyos térségekben, és bizony ha valaki éhezik, annak nincs értelme demokráciáról és a felebaráti szeretetről papolni.
Az édesvízi fajok ötöde halálra van ítélve Afrikában
Közzététel ideje:| szeptember 2, 2010 | 4 hozzászólás | GaceTillerro
A leginkább csak hírhedt Vörös Listájáról (a kihalás előtt álló fajokról) ismert Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) a mai napon tette közzé jelentését az afrikai édesvízi halfajok helyzetéről, és az adatok döbbenetes jövőképet vetítenek előre. Hatalmas kutatás és munka van a szervezet munkatársai mögött, több mint 200 tudós öt éven át vizsgálta a halfajok, rákok, puhatestűek és vízben élő növények helyzetét az afrikai kontinensen, és megállapításaik szerint az édesvízi élőlények ötöde kihalással fenyegetett a kontinensen, amelyek pusztulása pedig nem csak egy egyszerű hír lenne valamilyen eldugott blogon, hanem súlyos hatása lenne az adott területen élő emberi populációra és egyáltalán a térség ökoszisztémájára is.
A jelentés szerint az 5167 megvizsgált különböző fajból több mint 1000 létezése súlyos kockázatoknak van kitéve az ember tevékenysége miatt, főleg a mezőgazdaság, a vízsszabályozás és bizonyos fajok túltenyésztése a legsúlyosabb veszélyeztető tényező. A négy égtájnak megfelelően négy adathalmazra bontott jelentésből igazán szomorú tények is kiderülnek, az IUCN kutatói péládul rámutattak, hogy a Viktória-tóban (Kenya, Uganda és Tanzánia területén, az afrikai Nagy-Tavak egyike) a halászati okokból betelepített nílusi sügér, a túlhalászás és a hihetetlen mértékű szennyezés miatt az ott vizsgált 191 halfaj fele vagy már teljesen kihalás szélére sodródott vagy súlyosan veszélyeztetett. Ez a tény annak tudatában szomorú igazán, hogy az édesvizek Földünk felszínének alig egy százalékot borítják, mégis az összes faj 7%-a ilyen vizekben él.
És ez olyasvalami, amire a természetet nem igazán kedvelő emberek sem legyinthetnek rá kényelmes kanapéjukról, ugyanis mondjuk a Viktória-tó halpopulációjának drámai összeomlása sok-sok ezer ember megélhetését veszélyezteti, akiknek ezen kívül nincs más lehetőségük. És ha nincs más lehetőségük, akkor vagy el kell költözniük, vagy segélyre szorulnak majd rá vagy valamiféle konfliktushelyzet fog kialakulni, és ez mindösszesen egy tó, egész Afrikában sok millióan élnek a halászatból. A Vörös Listához készített kiegészítő jelentés szerint azonban nem csak a halak, de az édesvizekben élő puhatestűek vagy mondjuk szitakötők helyzete is kritikus, a Kongó folyó alsó szakaszán élő 11 szitakötőfaj mindegyike kritikusan veszélyeztetett faj már, és éveken belül örökre eltűnnek, ha nem változik semmi. Ugyanez a helyzet mondjuk a kameruni Barombi Mbo-tóban is, ahol ugyan nem emberi tevékenység miatt, de szintén 11 halfaj éli utolsó óráit.
Bár az IUCN eme jelentését kormányok és szakértők kezébe szánja, hogy a jelentéseknek bármiféle hatása lenne intézkedésekre vagy valamiféle programok kidolgozása kezdődne meg fajok megmentésére a kontinensen, nos, az erősen kétségbe vonható. A kutatásokról készített összegzések és a jelentések teljes egészükben megtekinthetők az IUCN honlapján. Végezetül pár faj, amely a kutatások szerint halálra van ítélve (latin neveket hagyok meg, mivel többnek nem sikerült magyar nevét fellelnem):
Afrithelphusa monodosa
Platycypha auripes
Protopterus annectens annectens
Pseudobarbus phlegethon
Afrika és a HIV – Ne általánosítsunk! – Videó
Közzététel ideje:| szeptember 1, 2010 | 3 hozzászólás | GaceTillerro
Hans Gosling, svéd professzor és egyben zseniális előadó prezentációja a HIV-ről, egészen új megközelítésben.
Butuo: egy elfeledett hírhedt hely
Közzététel ideje:| augusztus 31, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Ha létezik igazán elfeledett és balszerencsés (majdnem azt lehet mondani, hogy elátkozott) település Afrikában, akkor a Libéria északi részén, az elefántcsontparti határ mellett fekvő kis település, Butuo mindenképpen annak nevezhető. A település csak egy jelentéktelen pont lenne a térképeken, ha 1989. december 24.-én nem itt kezdődik volna el az első libériai polgárháború és ezzel az ország 14 évig tartó brutális káosza. Azon a Szentestén a falusiak jelentős része a karácsonyt ünnepelte, a határokra kivezényelt katonák pedig részegen feküdtek, fáradtak voltak vagy szimplán csak aludtak, amikor Charles Taylor Libériai Nemzeti Hazafias Frontjának (NPFL) több száz rosszul felszerelt katonája megtámadta a Nimba megyében található kis falut, amelyben több mint száz libériai katona állomásozott akkor.
A váratlan támadás azonban oly meglepetésszerű volt, hogy sok katonát harc nélkül lemészároltak, a többieknek pedig menekülniük kellett, távoztukban persze jónéhány házat még ők is felgyújtottak (szemtanúk szerint közel 600-at). Taylor harcosai ezután szisztematikus elpusztították szinte az egész falut, miközben több tucat civilt is meggyilkoltak (a történeti hűség kedvéért fontos megjegyezni, hogy ezzel a támadással egyidőben volt egy másik, Karnplay faluját
is lerohanták az akkor még szinte ismeretlen lázadók). Sokak szerint a libériai hadsereg és Samuel Doe akkori elnök itt követte el a nagy hibát, ugyanis válaszcsapásukkal nem a lázadókat, hanem a Taylort állítólagosan segítő két etnikum (gio és mano) tagjait büntették, falvakat égettek fel, több száz embert pedig szó szerint kivégeztek.
A konfliktus előtt kakakóból élő és a határ túloldalán található Elefántcsontparttal szoros kapcsolatban lévő Butuo lakói közül szinte kizárólag azok élték túl a katonák és az NPFL akcióját, akik a bozótosba menekültek, de sokak számára ez sem jelentette a biztonságot és az életben maradást. Több mint 20 éve már tehát, hogy a falut szinte teljesen elpuszították, de Libéria lassú “magához térését” semmi sem bizonyítja jobban, mint hogy a több mint 6000 lakosú település ma is katasztrofális állapotban van. A felégetett és lerombolt házak helyére még mindig nem sikerült elegendő újat építeni, így nagy a túlzsúfoltság és sokan rendkívül szomorú (és nem biztonságos) körülmények között kénytelenek álomra hajtani a fejüket, semmiféle infrastruktrúra nincs, a határkörzet és az egész falu biztonságára két alulfizetett rendőr felügyel, akik alapvetően a hatósági ügyintézést is igyekeznek ellátni, már ha éppen van üzemanyaguk és képesek motoron elhagyni a falut.
Más esetben marad a sok órás gyalogút, ugyanis egy elefántcsontparti mobilhálózat jele miatt Butuóból nem lehet Libéria más részére telefonálni. Az ivóvíz-ellátás akadozó és bizonytalan, mindössze két fúrt kút lát el ennyi embert, és a monroviai vezetés is úgy tűnik, teljesen elfeledkezett Charles Taylor első akciójának helyszínéről. A helyi iskola tragikus helyzetben van, ha az embernek nem mondanák, hogy az egy iskola, semmiből nem venné észre: nincsenek felszerelések, könyvek, szinte semmi. Ugyanilyen a helyi börtön is, ágy, szék, vécé nélküli ablaktalan cellák, ahol konkrétan tényleg állatias körülmények között él a néhány rab.
Gondoljunk csak bele: Butuo lakosai szerint a szomszédos Elefántcsontpart maga a földi paradicsom, pedig azért a körülmények ott is hagynak maguk mögött kívánnivalókat. A helyi vezetők szerint a kormány egyszerűen azért hanyagolja el őket, mert az egész háború itt kezdődött, bár fontos azt is megjegyezni, hogy az elszigeteltségben szerepet játszik a lerombolt úthálózat, amely Butuoba vezetne. Amikor még a polgárháború után jóval fegyverbeszolgáltatási program volt az országban, Butuo akkor is hátrányba került, a begyűjtők alig néhány hónapig tartózkodtak itt és a fegyverekért, lőszerért ígért pénzt még ki sem fizették, ráadásul a program befejezése után begyűjtött fegyverekért nem jön senki. A falu (vagy kisváros, mindenki döntse el szíve joga szerint) környéki mezőgazdasági területeken ráadásul elég kockázatos a munka, hiszen a földben bőven vannak nem felrobbant gránátok, aknák.
A történet nagyon szomorú, és ezért a háborúban életét vesztett, manapság pedig elszigetelten élő butuoiak tiszteletére egy dolgot jegyezzünk meg: a libériai polgárháború Butuo településén kezdődött 1989-ben.
keep looking »