Tanganyika alig ismert, ám súlyos konfliktusa: pigmeusok és lubák egymás ellen

Közzététel ideje:| január 22, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A Kongói Demokratikus Köztársaság 26 tartományának legfiatalabbika, a korábban Katanga részének számító Tanganyikáról elég keveset olvasni és hallani a mainstream médiában, pedig a nevét értelemszerűen a Tanganyika-tóról kapó, egykoron Észak-Katanga néven ismert régióban szintén elég jelentős az instabilitás a mai napig, főként köszönhetően a második kongói háborúban itt kialakult helyzetnek, amikor a 21. század elején a Tömörülés a Kongói Demokráciáért (RCD) két frakciója vívott súlyos harcokat a hatalomért. A háború ugyan befejeződött és ezen katonai frakciók jelentős része beintegrálódott a kongói hadseregbe, sok ezer mai mai harcos viszont cél és kontroll nélkül maradt, majd bűnözői csoportokat kialakítva, azokhoz csapódva csökkentette a mindennapi biztonság szintjét a régióban.

A régióban, amely Maniema, Katanga és Kasai mellett a bantu népcsoporthoz tartozó lubák fő életterének számít, amely etnikum egyébként a múltban már többször elég komoly harcot vívott a központi kormányzat ellen – például a Kongói DK függetlenedésének idején, 1960-ban Katanga is kikiáltotta a saját elszakadását a lubák jelentős részének támogatásával. Persze Tanganyika tartomány sem teljesen egységes, ahogy a katangai függetlenség idején is volt megosztottság a kérdésben, most is vannak feszültségek ezen a területen, jelenleg a Kongó területén elég sok helyen szétszórva élő pigmeusok és a lubák között fennálló, alapvetően alacsony intenzitású, ám igencsak élő szembenállás okoz problémát, amely úgy 2013 környékén kezdődött újra. Előtte is voltak hasonló problémák, de a pigmeusok 3-4 éve kezdtek el ismét a jogaikért kiállni elég harcias módon, azzal vádolva a lubákat, hogy rabszolgaként dolgoztatják őket, illegális adókat szednek tőlük és minden földüktől megfosztják őket – persze a másik fél ezt cáfolja és hasonló vádakkal illeti a főleg alacsony magasságukról ismert pigmeusokat.

A két szembenálló fél fiatal harcosai milíciákba tömörültek és harcot indítottak a másik ellen, a néhány helyi tudósítás és helyszínen megjelenő segélyszervezet szerint a Perci néven futó pigmeus csoportok 2013 óta több tucat lubával végeztek, az “Elemek” névre hallgató luba milícia szintén több száz pigmeus haláláért lehet felelős. Többször voltak béketárgyalások és közvetítések a felek között, de kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatos a harc 2013 óta, csak tavaly július óta legalább 200 ezer ember menekült el otthonából a támadások miatt – de ők nem jelennek meg semmiféle statisztikában, hiszen nem ENSZ-táborokban élnek, nem kapnak segítséget nagyjából senkitől, egyszerűen már kénytelenek máshol élni, mint korábban, Manono járásban például az iskolákban sokszor azért nincs tanítás, mert ott szállásolnak el menekülőket.

Az ENSZ egyik helyi tisztviselője például egy nemrégiben adott interjúban el is ismerte, hogy a szervezetnek nincs pénze, semmilyen erőforrása ennek a konfliktusnak a kezelésére, így nagyjából a világszervezet csak tétlen szemlélője a történéseknek. Ráadásul segíteni sem lenne könnyű, hiszen korábban már megtörtént, hogy azért támadtak egymásra lubák és pigmeusok, mert azzal vádolták a másik felet, hogy jogosulatlanul kap segítséget a segélyszervezetektől. Plusz a gazdasági helyzet sem túl jó, hiszen bár ez a régió (főként a korábbi Dél-Katanga) bővelkedik a természeti kincsekben, Tanganyika jelentős részében nem ez a helyzet, így a szűkös erőforrásokért komoly harc és tülekedés alakult ki, amelyben már máshol is látott módon a pigmeusok elég sokszor hátra kerülnek, így jelenleg csak a helyi vezetők és a kongói hadsereg egységein múlik, hogy nem eszkalálódik tovább a helyzet.

A kongói hadsereg helyzete sem egyszerű (ahogy máshol sem az), hiszen a fentebb említett második kongói háború után szétszéledő majd újra összeálló mai mai milíciák többségében lubákból állnak, akik azóta is folyamatosan azzal vádolják a pigmeusokat, hogy utóbbiak együttműködnek a katonasággal és segítik az ellenük folyó hajtóvadászatot. És ennek a vádnak elég szörnyű, embertelen tettekkel is hangot adnak, amelyeket a köz érdekében talán célszerű nem is részletezni.

twitter.com/napiafrika

 

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

A társak, akik hatalomra juttatták Yahya Jammeh gambiai elnököt – eltérő sorsok és életek

Közzététel ideje:| január 17, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

A friss hírek egyértelműen arra utalnak, hogy a 22 éve hatalmon lévő gambiai elnök, Yahya Jammeh semmiképpen nem szeretné elfogadni a tavaly decemberi elnökválasztás eredményét és legalább a Legfelsőbb Bíróság döntéséig mindenképpen hatalmon akar maradni – a Legfelsőbb Bíróság pedig az indoklás szerint bírók híján legkorábban májusban tud erről döntést hozni. Így marad a patthelyzet, amelyben Jammeh egyértelműen keményíteni próbál, a mai napon (01.17) 90 napos szükségállapotot rendelt el Gambiában, hogy bármi áron megakadályozzon egy belső konfliktust, ráadásul komoly bírálattal illette a nemzetközi közösséget, amelyet azzal vádolt meg, hogy illetéktelenül avatkoznak be egy független ország belügyeibe.

Szóval jelenleg az még nem ismert, hogy a Nigéria vezetésével a helyzet rendezéséért küzdő Nyugat-Afrikai Államok Gazdasági Közössége (ECOWAS) mit fog lépni, de az elmúlt napok lépéseiből az látszik kirajzolódni, hogy a közösség nem fog még 90 napot várni Jammeh eltávolítására (legalábbis erre utal az ország partjainál felvonult nigériai hadihajó vagy a szenegáli hadsereg készülődése). Mindenesetre a patthelyzet okán most van egy kis idő visszatekinteni a gambiai múltba és megnézni, hogy mi történt a Fegyveres Erők Ideiglenes Kormányzótanácsának (AFPRC) maradék négy tagjával, akik Jammeh vezetésével 1994. július 22-én katonai puccsal megbuktatták Dawda Kairaba Jawarát, az ország első elnökét.

A puccs konkrét eseményeire nem érdemes a szót vesztegetni, hiszen azok elég részletesen elérhetőek bármilyen történelmi jellegű portálon, úgyhogy legyen elég annyi, hogy azon a júliusi napon elégedetlen katonák egy csoportja Yahya Jammeh, Sana Sabally, Sadibou Hydara, Edward Singateh és Yankuba Touray vezetésével saját maguk legnagyobb meglepetésére egy vértelen puccsban képesek voltak átvenni az ország irányítását a főváros kulcsfontosságú épületeinek elfoglalásával. És bár azonnal a demokratikus vezetés hiányát és Jawara elnyomó vezetését hozták fel a puccs magyarázataként, eléggé közismert volt már akkor is, hogy ezek a fiatal katonatisztek főként a fizetésük és rossz életkörülményeik okán hajtották végre a katonai puccsot. Az országot kezdetben az AFRPC tanácsa irányította Jammeh vezetésével, de aztán szép sorban mindenki kiesett a fiatal katonatiszt kegyeiből, így elsőként néhány hónappal a puccs után Sadibou Hydara, az AFRPC szóvivője és Sana Sabally, a tanács vezetőhelyettese került összetűzésbe az elnökkel, aki puccskísérlet vádjával börtönbe vetette őket. A valóságban igazából a legtöbb forrás szerint az állt a lépés hátterében, hogy míg Jammehnek egyre jobban tetszett az egyszemélyi hatalom, addig két egykori katonatársa inkább visszatért volna egy demokratikus rendszerhez.

A börtönben aztán a hivatalos álláspont szerint magas vérnyomásából adódó szövedmények (31 éves volt ekkor) okán 1995. júniusában Hydara elhalálozott (a valódi ok sokak szerint a brutális kínzás volt), Sabally viszont 9 évet húzott le a rácsok mögött, mire végre szabadulhatott és azonnal külföldre távozott. A jelenlegi információk szerint ő most Németországban él elkötelezett vallásos életet, a politikától és a gambiai történelemben betöltött szerepétől eléggé eltávolodott, bár az elmúlt évek során egyszer-egyszer nyílt levélben azért megemlékezett egykori bajtársáról, Hydaráról vagy éppen nekiugrott Jammehnek. Ezt ennyi év távlatából már nehéz megítélni, de az akkori beszámolók és egykori tanúk szerint a puccsot igazából Sabally és Edward Singateh kezdeményezték és találták ki egy kudangi erdei kiképzés során (három másik katonával, akik viszont az utolsó pillanatban meggondolták magukat), a többiek csak sodródtak velük, így nem meglepő módon Hydara és Sabally után néhány évvel Yankuba Touray és Singateh is kiestek az elnök kegyeiből és távozniuk kellett a hatalomból.

Yankuba Touray, az AFPRC egykori, propagandáért felelős tagja egészen 2003-ig miniszterként dolgozott Jammeh kormányaiban, de akkor egy állítólagos illegális földügylet okán távozni kényszerült, de az azt követő években végig Jammeh közelében tartózkodott és sokféle pozíciót betöltött és az elmúlt években is végig Jammeh mellett kampányolt. Az utolsó, akinek jelenlegi sorsáról még nem beszéltünk, Edward Singateh, aki annak ellenére, hogy néhány évvel a puccs után kiesett Jammeh kegyeiből, elég magasra jutott, jelenleg ő az ECOWAS vezető bizottságának alelnöke a nigériai Abujában (azé a szervezeté, amely pont most fogja Jammeh sorsát majd eldönteni). Szóval az egykori AFRPC-tagok jelenleg így élik életüket és bár puccsuk tényleg vértelen volt, az utána következő években jópár olyan esemény történt, amelyek mindenféle nyilatkozat vagy cáfolat ellenére nem vetnek túl jó fényt rájuk – gondoljunk itt a rengeteg politikai gyilkosságra, amelyeket összemosnak az ő nevükkel vagy a Jammeh elnököt ért diktatórikus vádakra. Akárhogy is, az elmúlt időszakban ez a kis ország elég sok hírt szolgáltatott megint a világsajtónak, de érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni, hogy Jammeh jelenlegi hatalmához, hozzáállásához elég sok eseménynek kellett mások figyelő szeme mellett végbemennie.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Madagaszkár ragadozói a szakadék szélén egyensúlyoznak

Közzététel ideje:| január 13, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Madagaszkár szigetországáról az elmúlt időszakban főként politikai illetve gazdasági problémák kapcsán volt szó itt a Mindennapi Afrika blogon (ezekben a napokban pedig az országot sújtó földrengés hírével vannak tele a sajtóorgánumok), de van egy ezeknél fontosabb és szebb dolog is, amely miatt mindenképpen méltó figyelmünkre és aggodalmunkra ez a csodaszép ország: ez pedig nem más, mint élővilága. Az afrikai kontinenstől nagyjából 160 millió évvel ezelőtt levált szigeten élő fajok jelentős része sehol máshol nem él a világon csak itt, így az összes itteni hüllőfaj 95%-a, emlőseinek pedig 92%-a kizárólag Madagaszkáron él.

Ennek az írásnak nem célja semmiféle enciklopédia információnak duplikálása vagy bármiféle ilyen jellegű szerep felvállalása, de ettől függetlenül érdemes megemlíteni, hogy több mint 200 különféle emlősfaj él itt, közte pedig pontosan 103 (!) különféle makiféle (katta, lemúr), de semmiképpen nem feledkezhetünk el a majdnem 270 hüllő- és 300 madárfajról sem és akkor a növényvilágról még nem is beszéltünk – majdnem 15 ezer különféle növény őshonos a szigeten, amelynek legalább 80%-a kizárólag itt található meg a világon. Ebben az írásban azonban a rengeteg faj között a húsevőkre/ragadozókra fogunk most fókuszálni, amelyekből 10 különböző faj található Madagaszkáron, a fossza, a fanaloka, a falanuk, hat különféle mongúzfaj és az Ázsiából emberi beavatkozással betelepített és az ökoszisztémára azóta is súlyos csapást jelentő kis cibetmacska – úgyhogy a következőkben ez utóbbiról nem ejtünk szót.

A különféle mongúzfajok esetében több közös jellemzőt is találhatunk, ezek legszomorúbbika, hogy még az alapvetően igen nagy területen elterjedt gyűrűsfarkú mongúz is rövidesen veszélyeztetett fajjá válik, hiszen becslések szerint az elkövetkezendő 20 évben legalább 20%-kal fog csökkeni az egyedszáma az erdőirtásnak, a vadászatnak és a fentebb is említett cibetmacskának is köszönhetően. A másik véglet az óriás szélescsíkos mongúz, amelyet alig 25 éve ismerünk, de szűk élettere (pár száz négyzetkilométeren él az összes egyed Madagaszkár déli csücskében a Tsimanampetsotsa-tó környékén) okán jelenleg nagyjából már csak úgy 2-3 ezer példánya élhet a szabadban. Ahogy a többi mongúzfaj is Madagaszkáron, ez a kettő is szöcskéktől kezdve skorpiókon át madarakon keresztül egészen csirkékig és más emlősökig mindent elfogyaszt, amit csak le tud vadászni. A másik négy mongúzfajról pedig igazából a nevükön és egy-két viselkedési mintán kívül túl sokat nem is tudunk (a veszélyeztetettségi szintet is csak becsülni lehet), olyannyira, hogy a Durrell-mongúzt csak 2010-ben ismerték el hivatalosan új fajként, azután, hogy 2004-ben felfedeztek egy példányt.

Az elmúlt évtizedekben ez, az Alaotra-tó körül élő mongúzfaj volt az egyetlen újonnan felfedezett ragadozó emlős a világon és a mai napig sem tudni róla nagyon sokat, még  természetvédelmi státuszát hivatalosan nem is határozták meg. Szomorú tény azonban, hogy élőhelyénél a környezetszennyezés, túlhalászás okán egy másik faj, az Alaotra-vöcsök nem is olyan régen halt ki. A madagaszkári cibetmacskafélék közé tartozó fossza, fanaluk és fanaloka fajai a mongúzokhoz hasonlóan egyaránt rossz állapotban vannak a mindenféle veszélyeztető tényezők (környezetszennyezés, erdőirtás, vadászat stb.) okán, ráadásul a kis cibetmacska súlyos probléma ezen fajok számára is. A fosszából már csak úgy 2500 darab élhet, ami azért is aggasztó, mert egyrészt ilyen ütemű pusztulása miatt néhány éven belül búcsút mondhatunk ennek a fajnak, másrészt ha így lesz, akkor mivel a sziget csúcsragadozójának számít, kihalása súlyos ökológia csapás lenne az ökoszisztémára.

Ugyanilyen egyedszám körül lehet a fanaluk és a fanaloka is, az ő sorsukban is egyedül a folyamatos fogyás a biztos, ráadásul ezek a fajok ételként is csemegének számítanak, így a vadászatuk sosem nyugvó és lassuló folyamat. Szóval túlságosan sok remény nincs hosszútávon, vannak ugyan szervezetek, amelyek ezen fajok megmentéséért küzdenek, de az eddigi jelek alapján kevés sikerrel – így amit tehetünk az az, hogy igyekszünk megismerni ezeket a fajokat, amíg csak lehet és ha van rá módunk, nézzük meg őket, mielőtt végleg tovatűnnek világunkból. És ehhez túl messzire nem is kell menni, Szegeden például megcsodálhatunk egy, a fogságban igencsak nehezen tartható fosszát is.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Január 19. – Gambia történelmének sorsfordító pillanata közeleg

Közzététel ideje:| január 7, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Miután még nagyon frissek az információk, túlságosan sok értelme nincs belemélyedni az elefántcsontparti katonai zendülés eseményeibe, a következő órákban, napokban kiderül, hogy mivé fajul a fizetésük miatt harcot indító katonák kezdeményezése, addig a friss hírek bármelyik Afrikából is tudósító hírügynökség oldalán vagy az ismert elefántcsontparti portálok/blogok valamelyikén követhetőek. Ennek megfelelően most kicsit északabbra utazunk a MindennapiAfrika hasábjain, egészen Gambiáig, ahol egyre jobban “áll a bál.” Ahogy az eléggé közismert és még magyar sajtóorgánumok is megemlítették a margón, az első hírek után a gambiai elnök, Yahya Jammeh meggondolta magát és mégsem fogadta el a decemberi elnökválasztáson elszenvedett vereségét és ellenfele, az ellenzéki vezér, Adama Barrow győzelmét, amivel súlyos instabilitást teremtett a miniatűr országban, sokan súlyos háborús konfliktus kirobbanásának esélyét sem vetették el.

Kisebb-nagyobb diplomáciai adok-kapok után a Nyugat-afrikai Országok Gazdasági Közössége, az ECOWAS úgy döntött december végén, hogy katonákat küld Gambiába, hogy így kényszerítse Jammeht a nemzetközi és azon belül is az afrikai közösség által teljes mértékben elfogadott választási eredmény betartására és így a távozásra. Újévi elnöki beszédében Jammeh azonnal visszavágott a közösségnek és kijelentette, hogy az ECOWAS döntése hadüzenet, bármilyen katonai mozgás és lépés azonnali katonai konfrontációt fog maga után vonni. Azt is hangsúlyozta, hogy az eredmények általa történő kezdeti elfogadása majd ennek megváltozása ahhoz köthető, hogy a választási bizottság bizonyos tévedésekről és hibákról számolt be, amelyek bár a bizottság szerint nem befolyásolják az eredményt, Jammeh szerint megkérdőjelezik az eredmény hitelességét.

Az általa felfedezett állítólagos visszaélések okán fellebbezést is benyújtott a Legfelsőbb Bírósághoz, ennek elbírálása a bírók által január 10-én várható. Ismerve az eléggé személyközpontú gambiai államigazgatást, nehezen feltételezhető, hogy Jammeh ellen döntenének, így a következő dátum, amire várni kell, az a január 19, ekkor kellene hivatalosan Barrowt beiktatni az elnöki pozícióba. Ha ez nem történik meg, akkor Szenegál vezetésével egy ENSZ Biztonsági Tanács által is támogatott katonai misszió fog Gambiába indulni, hogy rákényszerítse Jammeht a távozásra. Azt tudjuk, hogy pár nappal ezelőtt a gambiai vezérkari főnök, Ousman Badjie tábornok bejelentette, a gambiai hadsereg az elnököt támogatja és bármi áron hajlandóak megvédeni őt, ami önmagában Jammeh számára biztató lehet, azt a tényt leszámítva, hogy a hadseregen belül is elég komoly megosztottság van, tehát nem tudjuk, hogy milyen jellegű alakulatok vonulnának fel egy ECOWAS-misszió ellen.

gambian-armyMondjuk azt hozzá kell tenni, hogy amikor alakulatokról beszélünk, akkor komoly emberi erőre nem szabad gondolni, a katonai rendőrséggel, tengerészettel együtt nagyjából 1-2 ezer katonát tudna kiállítani jelen pillanatban az ország, kiegészülve egyetlen harci repülőgéppel – szóval biztosak lehetünk benne, hogy egy ECOWAS katonai kontingens ellen minimális esélye sem lenne Gambiának. Ráadásul a katonák még csak nem is tapasztaltak többnyire, fegyverzetük nem is túl jó, Gambiának önmagában sincs szerencsére tapasztalata háborúkban, szóval Jammeh fenyegetőzése túl sokat nem jelent. Ennek ellenére mindenképpen kizárólag diplomáciai megoldásokban szabad gondolkodni, ahogy arról éppen a mai napon (01.07) folytat tárgyalásokat az ECOWAS Ghánában a nigériai elnök, Muhammadu Buhari vezetésével az új ghánai elnök, Nana Akufo-Addo beiktatásán (legalább a ghánai helyzet megoldódott és a régi elnök végül elfogadta az eredményt). A fejleményeket kíváncsian várjuk, bár a döbbenetes egyoldalúságot figyelembe véve nagyon váratlan lenne, ha Jammeh kitartana január 19.-ig, egyedül ő abban bízhat, hogy az ECOWAS egyszerűen nem meri meglépni azt, hogy katonailag avatkozzon be egy ország saját belügyeibe.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Hamarosan már biztonságosan és gyorsan lehet az ugandai repülőtérről Kampalába hajtani

Közzététel ideje:| január 1, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Uganda talán egyik legforgalmasabb útja az Entebbe és Kampala közötti 42 kilométeres, jelenleg kétsávos autóút, amely az ország hivatalos fővárosát, Kampalát köti össze az Uganda legnagyobb nemzetközi repülőterének és az elnöki rezidenciának is otthont adó gyöngyszemmel, Entebbével. Az évtizedek óta ismert volt, hogy ez az út képtelen kiszolgálni a most már napi 300 ezer autót, a sávok szűkek, az út széle és az épületek, piacok, parkolók között semmiféle elválasztás nincs, így nem meglepő módon ez az út felelős a legtöbb közúti balesetért Ugandában. Hosszú évek tárgyalása után aztán 2012-ben a China Communication Construction Company Limited nevű kínai cég nekilátott egy nagyjából 51 kilométeres, négysávos autópálya megépítésének, ami közvetlenül az entebbei repülőteret köti össze az egyik kampalai elkerülő autóúttal.

A projekt költségei 476 millió dollárra rúgnak (minden dollár amerikai dollárként értendő), amelyből a kínai Exim Bank adott 350 millió dollárnyi hitelt évi 2 százalékos kamatra, 40 éves futamidőre. A maradék összeget és a földkisajításokból eredő kompenzációkat az ugandai kormány rendezi-rendezte. Annak ellenére, hogy ez az összeg már 2012-ben is nagyjából ismert volt, a mainstream médiában csak most jelentek meg a hangzatos főcímek, melyek szerint ez az autópálya lesz a világ legdrágábbja, kilometerenként 9.2 millió dolláros költséggel – ez két és fél milliárd magyar forint körüli összeg, amiről egy rövid kis internetes kereséssel megállapítható, hogy biztosan nem a világ legdrágább autópályájáról van szó, egyes magyar hírportálok szerint Magyarországon is van ennél drágább kilométeráron épített pálya.

entebbeMindenesetre Ugandában elég nagy a felzúdulás most, hiszen az átlagos építési költségek egy kilométerre eddig 2 millió dollár környékén mozogtak, de a felháborodást csökkentendő, pontos számítások is napvilágot láttak, melyek szerint az előbbi 2 millió dollár eddig sávonként volt értendő – azaz egy négysávos autópályánál ezt a számot még meg lehet szorozni néggyel. Plusz figyelembe kell venni a 34 felüljárót, a 4 nagyobb hidat és a rengeteg lehajtót és kereszteződést is, ráadásul a hidak között ott van a Nambigirwa-híd, amely Kelet-Afrika leghosszabb négysávos hídja a maga másfél kilométeres hosszával (plusz van egy mocsáron átívelő híd is, ami speciális építési technikákat igényelt). A rövidesen átadásra kerülő autópálya egy része a régi Entebbe-Kampala autóút kibővítése, felújítása, nagyobb része viszont teljesen új, amely használatba vétele után fizetős autópályaként fog funkcionálni. Persze azért a hatalmas összeg így is nehezen emészthető, nem kell túl messzire menni, hogy egyes ugandai újságokban vagy kritikus bloggerek publikációiban belefussunk korrupciós ügyekbe az építkezéshez kapcsolódóan, főként az Ugandai Nemzeti Útügyi Hatóságon belül – és amit tényleg nem magyaráz semmi a fenti érvek közül, az az a tény, hogy a Nairobi Thika Autópálya 8 sávos 53 kilométere 350 millió amerikai dollárból épült meg, szintén a kínai Exim Bank finanszírozásában.

És akkor még a Karuma-gát körüli korrupciós ügyekről nem is ejtettünk szót, amelyről szintén csak egy összehasonlítást elég megemlíteni: a 600 megawatt energiát termelő gát teljes költsége 1.7 milliárd dollár, az etióp Újjászületés-gátja viszont megépül nagyjából 5 milliárd dollárból és tízszer annyi, 6000 megawatt energiát fog előállítani. Szóval annak ellenére, hogy Yoweri Museveni még 2016. májusában véres háborút hirdetett a korrupció ellen, túl sok intézkedés nem történt az ügyben és a legmagasabb szinteket is érintő korrupciós ügyek gyanúsítottjai, érintett szereplői nem igazán kaptak semmiféle büntetést, nem csoda, hogy Uganda még mindig igen rossz helyen áll a korrupciós ranglistán Afrikában, a régióban például Ruanda is messze jobban teljesít nála. Úgyhogy bár ez nem vigasz, ha magyar korrupciós ügyekről, döbbenetes árakról hallunk, ne keseredjünk el, ez nem egy egyedi eset, ez globális probléma, a politikai-társadalmi rendszer legmagasabb szintjeit érintő betegségről van szó, amely ellen úgy tűnik, nem igazán van meg az eszköz egyetlen ország kezében sem.

twitter.com/napiafrika

4 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Megint megingott a mauritániai-marokkói kapcsolat

Közzététel ideje:| december 29, 2016 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Elcsépelt, ámde mindig helytálló a mondás miszerint nincs új a nap alatt és ez teljes egészében igaz Marokkó és Mauritánia kapcsolatára is, amely a napokban ismét olyan hullámvölgybe került, amilyenbe pár hónappal ezelőtt egyszer már igen – sőt, a múltban már jópárszor. Történt ugyanis, hogy a Nagy Marokkó eszméjében erőteljesen hívő és azért már oly sokszor felszólaló és harcra buzdító Istiqlal (Függetlenség) pártjának főtitkára, Hamid Chabat december 24-én egy nyilatkozatában Mauritániára, mint marokkói területre hivatkozott, kihangsúlyozva, hogy Marokkó határai egészen a Szenegál folyóig tartanak. Azt persze tudni kell hozzá, hogy a Nagy Marokkó elképzelés egy olyan hatalmas országot vizionál, amely teljes egészében tartalmazza a nyugat-szaharai területet, Mauritániát valamint Mali és Algéria egy jelentős szeletét is.

Nem meglepő módon, a mauritánai fővárosban, Nouakchottban azonnal felment sokak vérnyomása, a kormány kiadott egy közleményt, amelyben határozottan tiltkozott az ország szuverenitásának megsértése miatt, kiemelve, hogy az ilyen megnyilvánulások nem igazán segítik a nyugat-szaharai helyzet megoldását sem. Rabat is észlelte, hogy ezzel azért az Istiqlal túllőtt a célon, hiszen először a marokkói külügyminisztérium adott ki egy közleményt, amelyben elhatárolódtak Chabad szavaitól, később aztán maga VI. Mohamed hívta fel a mauritánai elnököt, Mohamed Ould Abdel Azit, hogy barátságáról biztosítsa Mauritániát – végül pedig egy, Abdelilah Benkirane miniszterelnök vezette delegáció is Nouakchottba repült, elkerülendő a helyzet eszkalálódását. Elsőre persze ez így soknak tűnhet egy félresiklott nyilatkozat okán, de Mauritánia és Marokkó esetében nagyon óvatosan kell kezelni minden ilyen kérdést, hiszen a két ország kapcsolata mindig is elég érzékeny volt, függetlensége után sok éven keresztül Rabat el sem ismerte Mauritánia létezését (ismét csak a Nagy Marokkó eszmére kell visszagondolnunk).

frontier Idén például ismét előkerült La Güera (Lagouira) szellemvárosának kérdése is, amelyért például már 1975-ben is véres harcot vívott a marokkóiak által akkor támogatott mauritániai hadsereg a Nyugat-Szahara függetlenségéért küzdő Polisario Fronttal. Aztán a helyzet változott és a nyugat-szaharai terület legdélibb csücskében, a marokkói fal túloldalán található, Marokkó és a Polisario által is elhagyott feladott településre Mauritánia tette be a lábát – Marokkó papíron magáénak tartja a várost, ahogy a Polisario Front is, de Mauritánia az elmúlt évtizedek során kisebb-nagyobb megszakításokkal végig katonákat állomásoztatott itt és ez jópárszor okozott már diplomáciai összetűzéseket a felek között. Az idei év elején ismét fellobbant a láng, ahogy mauritánai katonák felhúzták a nemzeti lobogót a homokkal szinte teljesen ellepett településen, amely után Marokkó ismét delegációt küldött Nouakchottba magyarázatot követelve.

Magyarázat az nem igazán volt, de Rabat néhány hónappal később, augusztusban katonai egységeket küldött Nyugat-Szahara és Mauritánia határára, amelyre válaszul készenlétbe helyezték a mauritánai hadsereget és rakétakilövőket telepítettek a határ másik oldalára. Abdel Aziz 2009-es, puccsal történő hatalomra jutása óta hasonló eseményekben nem volt hiány, hiába mondják a felek, hogy nincs diplomáciai bonyodalom és tombol a barátság, az elmúlt 7 év bármelyikére visszatekintve találhatunk ennek ellentmondó eseményeket: 2011-ben például marokkói újságírókat utasítottak ki Mauritániából kémkedés vádjával, 2012-ben Nouakchott azzal vádolta meg Marokkót, hogy ők állnak az Abdel Aziz elleni támadás hátterében és az évek során Abdel Aziz végig inkább Algéria és a Polisario Front irányába húzott és húz a mai napig (a szaharaiakkal rendszeres megbeszélései vannak), ezzel nagyjából sutba dobva azt a rengeteg munkát, amit elődei végeztek a Marokkóval fennálló viszony normalizálása érdekében. Azért is furcsálható ez a fajta diplomáciai agresszió, mivel jelen pillanatban Mauritánia egy Marokkó által ellenőrzött nyugat-szaharai területtel, Szenegállal, Malival és Algériával határos, amely országok közül egyedül Algériával nevezhető a viszonya barátinak, Malival volt egy határkonfliktusa még 2010-ben, Szenegállal pedig még háború is volt a kilencvenes években, bár mindkét állammal jelenleg stabilnak mondható kapcsolatot ápol.

Így akár még az is elképzelhető, hogy Nouakchott számára hasznos lenne egy független, nem igazán stabil lábakon álló új északi szomszéd, amelyben ráadásul óriási befolyása lehetne Mauritániának. A mostani kis diplomáciai affér persze nem igazán jelent semmit, a két ország elég erős gazdasági kapcsolatokat tart fenn továbbra is, katonai konflikustól nem kell tartani, viszont jelzésértékű, hogy mindkét fél rendkívül könnyedén jut el a diplomáciai feszültség igen magas fokára, a látogatások visszautasítása például bevett gyakorlatnak számít a felek között. Viszont a jövő szempontjából Marokkónak alapvető érdeke, hogy megőrizze stabil kapcsolatát Nyugat-Szahara déli szomszédjával, hiszen egy újabb front megnyitása egy újabb országgal akár el is szigetelheti Rabatot bizonyos értelemben, Mauritániának pedig szintén érdeke lenne Marokkóval a stabil kapcsolat, hiszen a Polisarionak nincs jelenleg olyan ereje és súlya, hogy a vele való kapcsolat egymagában stabilan tarthatja a mauritániai államstruktúrát és a regionális kapcsolatrendszereket.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

keep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Óriási meglepetésre Gambiának új elnöke lesz. Mi várható az országban?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék