'

Katar elszigetelésének afrikai hatásai

Közzététel ideje:| július 1, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Egy átlagos magyar vagy éppen uniós állampolgár számára nagy valószínűséggel teljes meglepetésként jöttek a néhány héttel ezelőtti, Katart és Szaúd-Arábiát érintő események az arab világban de aztán egy-két nap után a mainstream médiában tova is tűntek az erről szóló beszámolók. Elég sok szakértő szólalt meg a témában, mindenféle elemzések láttak napvilágot, de alapvetően a történet magja annyi, hogy június elején Szaúd-Arábia vezetésével több arab állam (például az Egyesült Arab Emirátusok vagy Bahrein) és afrikai ország (például a Comore-szigetek, Egyiptom, Mauritánia, Szenegál) teljesen megszakította diplomáciai kapcsolatait Katarral, miután azzal vádolták meg az aprócska arab országot, hogy pénzügyileg is támogatja a terrorizmust, titkos egyezségeket tart fenn Iránnal bizonyos országok destabilizálása érdekében és az Al Jazeera hírügynökségen, televíziós csatornán keresztül antiszemita és Iránt, Törökországot támogató propagandát folytat.

Az akció keretében az érintett országok utazási és kereskedelmi tilalmat vezettek be, valamint nagyköveteket hívtak vissza, de a teljes megszakítás mellett több olyan ország is van, amelyik részlegesen csökkentette a Katarral fennálló kapcsolatát (például Csád vagy éppen Niger). Sokan azzal vádolták Szaúd-Arábiát, hogy pénzzel próbál az akcióhoz további támogatókat gyűjteni, beszámolók vannak arról, hogy a szomáliai elnök, Mohammed Abdullah Farmajo egy 80 millió dolláros segélyt utasított vissza annak érdekében, hogy távoltartsa országát a Katarral szembeni támadásoktól. Jelenleg nagyjából ott tart a történet, hogy a Szaúd-Arábia vezette (és az Egyesült Államok vagy éppen Nagy-Britannia által is támogatott) koalíció 13 pontos ultimátumot adott Katarnak, amelynek teljesítése a szankciók feloldásának feltétele – köztük például az Iránnal fennálló katari kapcsolatok minimalizálása, az Al Jazeera teljes leállítása vagy éppen egy dohai török katonai bázis bezárása.

A legvalószínűbb helyzet jelenleg egyébként az, hogy még hosszú hónapokon át konzerválódó szankciók válnak a jelenleg ideiglenesnek tűnő korlátozásokból, miközben Irán és Törökország annyira keményen kapaszkodik szövetségesébe, amennyire Szaúd-Arábia a követeléseibe – a dohai bázisra például nem is olyan régen újabb török katonák érkeztek kiképzési célokkal. A globális palettán zajló eseményeknek vannak hatásai regionális, nemzeti szinten is, példának okáért a médiában szinte soha meg nem jelenő Eritra és Dzsibuti határán, ugyanis míg a korlátozások bejelentésekor Szomália és Etiópia a semlegesség irányába mozdult el, Eritrea és Dzsibuti egyaránt Szaúd-Arábia mellé állt, ezzel viszont azt érték el, hogy Katar visszavonta a lassan már 10 éve vitatott dzsibuti-eritreai határterületekről békefenntartó katonáit – így pedig újabb fegyveres konfliktus esélye merült fel. Hasonló ahhoz, ami 2008-ban történt, amikor napokon át harcolt a két ország egymással a Dumeira-hegység és Dumeira-szigetek birtoklásáért, amely harcoknak végül Katar közbelépésbe és közvetítése vetett véget.

És onnantól kezdve egészen mostanáig Doha egy nagyjából 500 fős kontingenssel vigyázott a határra, ami viszont már a múlt és dzsibuti vádak szerint alig néhány nappal a katariak távozása után eritreai katonák nyomultak be a vitatott területekre. Eritrea ezt cáfolja, de akárhogy is, a helyzet nem egyszerű, látni kell, hogy iszonyú harc dúl az Afrika keleti felén fekvő országok szövetségéért, Törökország, az Egyesült Arab Emirátusok vagy éppen Szaúd-Arábia is komoly gazdasági energiát fektet abba, hogy például Szomáliában vagy Dzsibutiban (ebben az aprócska kis országban döbbenetes verseny folyik a nagyhatalmak között a stratégiai pozíciókért) jelentős befolyást érjen el és a mostani, Katar elleni akcióban is azt lehetett megfigyelni, hogy a Szaúd-Arábia mellé álló államok többet remélnek ettől a döntéstől, mint amennyit elveszítenek Katar oldalán.

twitter.com/napiafrika

8 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Darfúr továbbra sem nyugszik: súlyos összecsapások, civilek elleni erőszak továbbra is

Közzététel ideje:| június 7, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Ahogy arról már többször volt szó itt a blogon, a nagy hírportálokon, hírcsatornákon most már a margón sem kerül megemlítésre a szudáni Darfúr régióban közel másfél évtizede zajló erőszakos konfliktus, amely 2003-as kirobbanása óta óvatos becslések szerint legalább 200-300 ezer ember halálát okozta, a konfliktus miatt elmenekültek száma pedig mindenképpen milliósra tehető. És bár 2010-ben a legnagyobb darfúri lázadó csoport, az Igazság és Egyenlőség Mozgalma (JEM) békét kötött a kartúmi kormánnyal, az az erőszakos cselekmények állítólagos folytatódása miatt rövidesen a múlt ködébe veszett és a mai napig kisebb-nagyobb intenzitással zajlik a háborúskodás a szudáni kormány egységei és a kormányhoz hű, főként arab afrikaiakból álló Janjaweed milícia (most már Gyorsreagálású Erők – RSF néven futnak) valamint a JEM és a Szudáni Felszabadítási Mozgalom (SLM) különféle frakciói között.

Jelenleg ismét egy nagyobb intenzitású szakaszba ért a harc, miután helyi tisztviselők és a témával foglalkozó független bloggerek állításai szerint az RSF megtorló akciókat kezdett a darfúri civil lakosság ellen, több tucat embert megöltek, házakat gyújtottak fel, emberek százait üldözték el otthonukból az elmúlt két hétben. A megtorlás az után kezdődött, hogy május 19-én a Szudáni Felszabadítási Mozgalom Minni Minawi-féle frakciója (SLM-MM) illetve a mozgalom Átmeneti Tanács néven ismert egy másik frakciója összecsapott szudáni kormányerőkkel és sokak meglepetésére a lázadók igen komoly ellenállást tudtak kifejteni, sőt igazából (állításuk szerint) ők kerültek ki nyertesként a helyzetből – az összecsapások kirobbanásáért egyébként mindkét fél a másikat tette felelőssé, a harcok alakulása miatt pedig a szudáni elnök, Omar al-Bashir Egyiptomot és Dél-Szudánt vádolta meg, hogy nehézfegyverzettel és logisztikai támogatással segítik a darfúri lázadókat.

A május 19-én történt súlyos összecsapások után következő, civil lakosság elleni akciók nem számítanak újdonságnak errefelé, ezt már többször lehetett látni a régióban különféle milíciáktól, de a legszomorúbb az egészben az, hogy nagyjából a világ teljes csendben fogadta a történteket, a sajtóban a legritkább esetben került bárhol is megemlítésre a dolgok rosszabbra fordulása és az ENSZ Darfúrba nominált, súlyos dollármilliókból fenntartott missziója, az UNAMID semmit nem tudott tenni az állítólagos mészárlások és gyújtogatások megakadályozása érdekében. A támadások helyi segélyszervezetek szerint főként Marla, Muzbad, Um Baru, Adoala és Ain Siro településeket érintik, de igazából a konkrétumokról nincsenek hírek és információk – Darfúrban továbbra is az a helyzet, ami az elmúlt években már megszokottá vált: a sajtó képviselői és a non-profit szervezetek itt nem szívesen látott vendégek és esetenként akár ezek a segíteni akaró emberek az életüket is kockáztatnák, ha a régióba mennének (lásd Daoud Hari és Phil Cox újságírók esetét, akik 2016 végén estek fogságba Darfúrban és bebörtönzést, kínzásokat voltak kénytelenek átélni magánakciójuk következményeként).

Ami azért konkrétumként elhangzott és megerősítést is nyert, az az, hogy a harcok során a kormánykatonák elfogták az SLM-Átmeneti Tanács frakciójának vezetőjét, Nimer Abdel Rahmant és megölték katonai vezetőjüket is – az ennek kapcsán megszólaló Minni Minnawi (az SLA-MM névadó vezetője) szerint egyébként a szudáni kormányzat már hónapok óta készült a mostani akciósorozatra, Kartúm viszont Líbiában megbújó és ott szervezkedő lázadó alakulatokról beszél. És hogy mit jelenthet ez a jövőre nézve? Az biztos, hogy óriási csapás ez a békének, hiszen az SLA-MM és az SLA-TC már több mint egy éve semmilyen komolyabb katonai műveletet nem hajtott végre Darfúrban és Minnawi már a teljeskörű békéről beszélt az elmúlt hónapokban, de a mostani akciókkal egyértelmű, hogy ez rendkívül távoli remény lett ismét.

A kormány szempontjából is kockázatos a helyzet, hiszen Bashir és kormánya arra vár, hogy közel 20 év után az Egyesült Államok megszüntesse az ország elleni gazdasági szankciókat – ennek pedig feltétele a darfúri béke. Figyeljük tehát a fejleményeket, az biztos, hogy az elkövetkező hónap vízválasztó lesz, egyrészt, hogy milyen akciók jönnek még az RSF-től, illetve hogy Minnawi és a többi SLM frakció miként reagál ezekre. Remélhetőleg a helyzet totális eszkalálódása elkerülhető lesz.

twitter.com/napiafrika

14 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Vége, ennyi volt: többé már nem vadásznak Joseph Kony-ra

Közzététel ideje:| április 23, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Néhány nappal ezelőtt, április 19-én az ugandai hadsereg megkezdte a Közép-afrikai Köztársaságba vezényelt katonáinak visszavonását, ezzel hivatalosan is befejezve az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) és a vezetője, Joseph Kony elleni harcot. A katonák első csoportjának fogadásán, a gului repülőtéren Katsigazi Tumusiime vezérkari főnök elmondta, hogy a több mint harminc éve tartó konfliktusban ez a lépés igazából azt jelenti, hogy az ugandai vezetés már nem látja komoly fenyegetésnek Kony csoportját, regionális szinten semmiképp. Ezzel párhuzamosan az LRA elleni kampányra építő, azzal híressé váló Invisible Children névre hallgató non-profit szervezet közzétette legutóbbi számait, amelyek szerint az idei évben több tucat támadást hajtottak végre a csoport Közép-afrikai Köztársaságban rejtőző sejtjei és közel 100 embert raboltak ismét el.

Az ugandai hadsereg által most befejezett offenzíva új lehetőséget ad az LRA-nak az újraszerveződésre, a stabilizálódásra, bár Katsigazi azt is elmondta Guluban, hogy becslésük szerint alig száz főről lehet beszélni, mint LRA-tagról, akik igazából már szervezettség nélkül, apróbb bűnözői csoportokká süllyedve garázdálkodnak Közép-Afrikában és ebben az értelmezésben már nem különböznek a például a Közép-afrikai Köztársaság északi részén uralkodó fegyveres alakulatoktól. Az ugandai visszavonulással együtt a régióban 2011 óta tevékenykedő és hírszerzési támogatást nyújtó amerikai egységek is visszavonásra kerültek, így hivatalosan kijelenthető, hogy az LRA elleni hajsza végetért.

A küldetésben eddig résztvevő kétezer ugandai katona már nagyjából haza is tért és vitatkozni sem nagyon lehet Katsigazi érveivel, hiszen a komoly erőfeszítések és hírszerző tevékenységek okán az LRA sejtek oda jutottak, hogy mindenféle központi irányítás nélkül, telefonok használata nélkül bújnak meg a sűrű erdőségben és már tényleg nem különböznek a régióban extra adókat szedő, fosztogató kisebb-nagyobb csoportoktól. Persze ha a valódi okokra vagyunk kíváncsiak, akkor talán árnyaltabb a kép, hiszen mindenképpen szerepet játszik az ugandai döntésben az is, hogy a fentebb említett amerikai támogatás visszavonásáról a döntés már korábban megszületett, így az ugandai hadsereg csak reagált arra, hogy Washington kivonulásával jelentősen megnövekednének a műveletek költségei (az amerikai üzemeltették az ugandai katonákat szállító gépeket például). Plusz Donald Trump hatalomra lépésével Joseph Kony elfogása is jelentősen visszaesett a prioritási listán, sőt mondhatni, amíg amerikai érdekekre nem jelent veszélyt, Kony a közeljövőben nem lesz tényező az amerikai adminisztráció számára.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az LRA, mint fenyegetés többé már nem éri nagyon el a nemzetközi ingerküszöböt egy olyan világban, ahol az Iszlám Állam vagy a Boko Haram uralja a főcímeket – szóval egy ilyen szervezet elleni harcra elkölteni 1 milliárd amerikai dollárt, enyhén szólva is súlyos áldozat. Tehát összegezve, komolyabb harci cselekmények nélkül, rengeteg ugandai katonát ért váddal, az észak-ugandai nyugalommal és az amerikai támogatás nélkül már nincs egyetlen olyan észérv sem, ami alátámasztaná több ezer ugandai katonai közép-afrikai jelenlétét. És persze hát felmerül az emberben a kérdés, hogy Joseph Kony egyáltalán még életben van? Hosszú évek óta nem érkezett róla semmilyen hír, nincsenek felvételek, nyilatkozatok, közlemények, csak azokra a beszámolókra lehet támaszkodni, amelyek dezertőröktől, kiszabadult foglyoktól származnak – ezek pedig sokszor egymásnak ellentmondóak és nem ellenőrizhetőek, volt amelyik szerint Kony már letelepedett egy eldugott kis faluban, egy másik szerint gyomorfekéllyel küzd és rendkívül beteges, egy harmadik szerint pedig jelenleg is készül arra, hogy újult erővel indítsa be mozgalmát, mozgalmát, amelyben már elveszítette nagyjából összes ismert alvezérét. És hát milyen lázadó mozgalom az, amelynek vezetőjéről már szinte semmit sem tudunk és nem is ad magáról életjelet?

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Ha így folytatódik, a 2017-es év ismét éhínségeket hozhat Afrika egyes részein

Közzététel ideje:| április 8, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Egyértelműen a régióban fennálló élelmiszerbiztonsági helyzet súlyosságát mutatja, hogy tegnap (április 7.) az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének főtitkára, Graziano Da Silva ellátogatott a Csád-medencébe, kifejezetten azzal a céllal, hogy felhívja a világ közvéleményének figyelmét a jelenleg rendkívül kritikus helyzetre. A szárazságnak és az errefelé fennálló bizonytalan biztonsági állapotoknak köszönhetően (ez utóbbi leginkább a Boko Haram csoportjához köthető) a medence lakosságából több tízmillió ember mindennapi élelmezése is hajszálon függ, a napi többszöri étkezés elég sok településen és térségben luxusnak számít. Da Silva látogatása egyébként nagyjából a mezőgazdasági szezon elkezdődésével esik egybe és a főtitkár felkeresett a csádi medence hét országából kettőt is (N’Djamenát Csádban és Maidugurit Nigériában), hogy non-profit szervezetek programjait ismerje meg, találkozzon otthonukból menekülni kényszerült emberekkel és megnézzen néhány, mintául szolgáló projektet, amelyek segíthetnek a jövőben a régiónak az élelmiszerbiztonság stabilizálásában.

Alapvetően a Csád-medence már hosszú-hosszú ideje küzd a szárazsággal, az élelmiszerhiánnyal (többször volt erről szó itt a Mindennapi Afrika hasábjain is), ezt azonban az elmúlt években még jobban megnehezítette a Boko Haram és egyéb szélsőséges szervezetek ténykedése, hiszen a farmerek a medence egyes részein nem mernek kimenni földjeikre az ott esetlegesen elásott aknák vagy otthagyott robbanószerek okán, de a piacra kimenni a a régió északi részein (pl. Észak-Nigerben) szintén nem mindig életbiztosítás. Úgyhogy az elsődlegesen felszámolandó probléma a biztonsági kockázat, de fontos a megművelhető föld méretének további növelése is és szintén nem szabad elfelejteni azt, hogy a különféle konferenciákon beígért milliók kifizetése nagyon fontos az itt élők számára, hiszen ha egy-egy szervezet nem kapja meg a neki felajánlott támogatást, az azt is jelentheti, hogy sok tucat farmer nem kapja meg a műtrágyát, a magokat és így tovább.

De nehogy azt higgyük, hogy ez egyedi probléma Afrikában és kizárólag a Csád-medencéhez köthető, Kelet-Afrika egyes részei szintén hasonló cipőben járnak a migrációs hatásoknak, a klímaváltozás hatásainak és a biztonsági helyzet romlásának köszönhetően. Az elmúlt 100 év egyik legdurvább szárazságával érkező 2011-es évben 12 millió ember közvetlenül érintett lett az élelmiszerellátás problémái miatt, de a mostani száraz időszak még ezen is túltesz, májusig olyan kevés esőt jósolnak Kelet-Afrikában, hogy a 2011-es szám duplájára lehet számítani az érintett emberek számát tekintve. Ez köszönhető a menekültek áradatának egyes helyekről, köszönhető a járványoknak és köszönhető annak is, hogy a 2016-os vagy éppen a 2015-ös év sem volt túl jó a mezőgazdaságban, egyszerűen nem volt lehetőség tartalékokat felhalmozni. És nem csak a konfliktusokkal érintett országok vannak nehéz helyzetben (Dél-Szudánban már hivatalosan is éhínséget jelentettek be és 5 millió embernek van szüksége külső segítségre a mindennapi betevőhöz, Szomália pedig szintén ilyen irányba tart megint a 2011-es tragédiája után), de olyanokban is felmerültek problémák, amelyek alapvetően modern és fejlett társadalmaknak számítanak – elég ha megnézzük a kenyai Nagy-hasadékvölgyet, ahol közösség közötti fegyveres konfliktus robbant ki a szűkös javak feletti ellenőrzésért.

A kormányok a maguk módján persze igyekeznek segíteni és nem csak a külső támogatásra várnak, de az egyértelműen látható, hogy egymagukban képtelenek lesznek megoldani ezeket a problémákat (Szomáliában például a gyenge kormány alig volt képes néhány millió dollárt összeszedni a szárazság hatásainak enyhítésére), így mindenhol nagyon szívesen fogadják a non-profit segélyszervezeteket és külföldi támogatókat – bár vannak országok, ahol még ezekből a segítőkből is hasznot akarnak húzni mindenféle belépési- és munkavállalási engedélyek alapján. Hosszútávon mi lehet az előrelépési esély? Értelemszerűen a konfliktusok felszámolása a legfontosabb, de emellett a kormányoknak arra kell fókuszálniuk, hogy a jelenlegi önellátásra berendezkedő mezőgazdasági szektort kereskedelmi alapokra helyezze és diverzifikálja a szektort, tehát mindent el kell követni azért, hogy ne az eső mennyisége határozza meg azt, hogy lesz-e mit enni vagy sem. És ez Európa számára különösen fontos, hiszen Afrika fiataljaitól nem igazán lehet elvárni a helyben maradást, ha a tévéből és a médiából az európai luxus ígérete árad, miközben otthon a kérdés az, hogy lesz aznap mit enni vagy sem.

twitter.com/napiafrika

14 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

6 év után az egykori elnök szabad: Mubarak első szabad napja

Közzététel ideje:| március 25, 2017 | 2 hozzászólás | GaceTillerro

Március 24.-én, különböző börtönökben és kórházakban eltöltött hat év után szabadon engedték az egyiptomi főváros, Kairó déli részén található Maadi katonai kórházból a Nílus országát három évtizeden át vasmarokkal irányító Hoszni Mubarak egykori elnököt. Ő volt az első olyan vezető, akit bíróság elé állítottak az úgynevezett Arab Tavasz eseményei során elkövetett hatósági visszaélések miatt, de aztán lassan az összes vád alól tisztázták (egy apróbb korrupciós vád kivételével) és végül néhány héttel ezelőtt felmentették a 2011-ben kirobbant tüntetéshullám során elkövetett gyilkosságok vádjai alól is. Így a most 88 éves egykori vezető eddigi kényelmes, nílusi kilátással bíró kórházi szobáját cseréli majd le a Kairó egyik legelitebb részének számító Heliopoliszban található villájára, ahol egyébként tegnap (03.24) este már meg is ünnepelte szabadulását egy családi vacsora keretén belül.

Az Abdel Fattah el-Sisi jelenlegi elnök kormánya által a lehető legnagyobb titoktartásban végrehajtott szabadon engedés hatalmas örömöt jelent egykori hívei számára, ugyanakkor súlyos csalódás azon tízezrek számára, akik anno az életüket kockáztatták a rezsim megbuktatásáért. Már valószínűleg az is nehezen volt sokak számára megemészthető, hogy felmentették a Tahrír-téren elkövetett gyilkosságok vagy éppen a sok tízmillió dolláros korrupciós ügyek vádjai alól, miközben felépített rendszere nagyjából megingás nélkül maradt olyan, amilyen sok éven át volt – a Mubarak-kormányból például Mubarak volt az utolsó olyan tisztviselő/kormánytag, aki szabadlábra került, hiszen mindenki más már rég kiszabadult és afféle “mérleg egyensúlyban tartás” elve alapján lassan vissza is tért a normális civil életbe.

Így a 2011 után történt események szépen lassan a múlt homályába küldték Mubarak tetteit és uralmát, hiszen ott volt a Muszlim Testvériség hatalomra jutása, az azt követő feszültségek, majd a Sisi tábornok vezette brutális leszámolás mindenféle ellenzéki erővel és megmozdulással, úgyhogy végül már oda jutott a dolog, hogy sok tucatnyian ünnepelték Mubarakot minden alkalommal, amikor az egykori vezetőt a bíróságra szállították (persze azért hangsúlyozni kell, hogy csak egy maroknyi megmaradt támogatóról beszélünk). Valószínűleg persze a jogi hercehurca nem ér véget, hiszen a mostani szabadon engedésével egyidőben újabb bírósági per indult ellene korrupciós ügyek miatt, de valószínűleg ez már semmilyen formában nem fogja nagyon befolyásolni Mubarak életét, akinek több külföldi bankszámlán tárolt több száz millió dollárja valószínűleg soha nem fog visszatérni Egyiptomba, ehhez a vagyonhoz képest pedig egy kiszabásra kerülő, legrosszabb esetben is maximum 20-30 millió dolláros jóvátételi kötelezettség elenyésző mértékű.

Ő maga pedig békében fogja hátralévő életét a már nem hivatalban lévő államfőknek járó juttatásokkal leélni kairói luxusvillájában vagy vörös-tengeri nyaralójában – persze jelenleg az országot nem hagyhatja el, de talán már nem is akarja. És ha gyorsan végigfutunk az újságokon, internetes portálokon, blogokon, hogy milyen a fogadtatása az egykori vasmarkú elnök szabadulásának, akkor megállapítható, hogy az egyiptomi nép jelentős része rezignáltan tudomásul vette Mubarak távozását, mert a 2011-ben és azelőtt történtek emlékét már messze elhomályosítják az elmúlt évek eseményei.

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

40 éve gyilkolták meg a kongói forradalmi vezetőt – vajon tényleg saját elvtársai tették?

Közzététel ideje:| március 18, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Pont ma (03.18) van negyven éve, hogy 1977. március 18-án a Kongói Köztársaság forradalmi vezetőjét, a baloldali nézeteiről ismert Marien Ngouabit különös körülmények között egy kommandós alakulat meggyilkolta és amely gyilkosság részletei a mai napig eléggé rejtélyesek. Az biztos, hogy az 1968-ban az akkori elnököt, Alphonse Massamba-Débat-t katonai puccsal megdöntő, majd egy rövid átmeneti időszak után (amíg Alfred Raoul volt az ország ideiglenes miniszterelnöke) 1969-től kezdve Ngouabi elődjénél jóval erősebben lépett fel a kommunista irányzatok mellett (Débat és Ngouabi is a Nemzeti Forradalmi Tanács tagjai voltak), például az ország nevét Kongói Népi Köztársaságra változtatta, megalapította a Kongói Munkáspártot (PCT) és országát deklaráltan Afrika első marxista-leninista államának tartotta.

Nézetei és sok más afrikai vezetőnél látható beidegződései azonban már hatalmának korai szakaszában megmutatták a lehetséges problémákat, hiszen egyrészt rendkívül gyorsan nekilátott az ország hatalmi és gazdasági egyensúlyának észak felé billentéséhez (hiszen ő is észak-kongói származású volt), másrészt gyorsan összerúgta a port az afrikai politika mindmáig meghatározó hatalmával, Párizzsal. Ez utóbbi annak volt köszönhető, hogy Ngouabi jópár alkalommal visszautasította azt a kérést, hogy a Kongói Népi Köztársaság annektálja az akkor még portugál uralom alatt álló, olajban gazdag Cabinda tartományt – így az északi irányú belpolitikai eltolódás és az ellenük végrehajtott különböző tisztogatási akciók miatt amúgy is rendkívül feszült ellenzék soraiban könnyedén sikerült támogatókra lelni egy puccshoz, amelyet egyébként az évek során már többször megpróbáltak különböző hatalmi csoportok (legalább egy tucatszor próbálták meggyilkolni, még egy helikopter-balesetet is sikerült túlélnie 1976-ban).

Így 1977-re Ngouabinak már bőven volt problémája, a gazdaság komoly gondokkal küzdött az olaj árának esése miatt, a paranoia kezdte felütni nála a fejét a folyamatos támadások és merényletkísérletek okán és politikai támogatói is kezdtek ellene fordulni az egyre kapkodóbb intézkedések okán – gondoljunk itt például arra, hogy teljesen át kívánta alakítani a Kongói Munkáspártot, annak vezető testületét 1975-ben feloszlatta és egy mindössze öt tagból álló Különleges Forradalmi Vezetői Tanács (EMSR) kezébe helyezte az irányítói hatalmat és további változásokat helyezett kilátásba. 1977. március elején pedig a lehallgatásoktól tartva Omar Bongo gaboni elnök eléggé ködös telefonbeszélgetésben próbálta felhívni kollégája figyelmét az ellene készülő merényletre, de végül Ngouabi számára csak az vált világossá, amit addig is tudott – készülődik valami ellene. Március 9-én paranoiája már a végletekig fokozódott, kedvenc kutyája furcsa módon elpusztult, kígyókat véltek felfedezni háza udvarán és rémálmai voltak a saját haláláról.

Az ezt követő napokban többször komoly kirohanást intézett megint a franciák ellen, Párizst hibáztatta az országot sújtó összes gazdasági nehézségért és ködös utalásokat tett egy véres leszámolásra is. Mindezek ellenére március 18-án, halála napján minden a megszokott módon kezdődik, Ngouabi bemegy a brazzaville-i egyetemre tanulni, majd az elnöki palotában megbeszéléseket folytat a parlament elnökével és a kongói bíborossal és ebédjét családi körben költi el. Az ebéd után fia távozni igyekszik az elnöki palotából, amikor kifelé menet több ismeretlen fiatal katonát és testőröket lát együtt várakozni a fogadóhelyiségben (például Kimbouala-Nkaya, Mboro vagy Raphael Ontsou tiszteket a testőrségből és Barthélémy Kikadidi századost) és az is feltűnik neki, hogy jóval kevesebb elnöki testőr van a palotában, mint általában. Mire feleszmélhetne, a katonák csoportja és édesapja már verekedésbe és lövöldözésbe bonyolódik és a testőrök a segítség helyett inkább menekülőre fogják – az akkor 14 éves fiú próbál segíteni, de mire odaérhetne, Ngouabi már vérben úszva hever a földön.

A szemtanúk beszámolója szerint az Ontsou névre hallgató fiatal tiszt volt a gyilkos, de ami biztos az az, hogy mire a kórházba érnek az elnök testével, már rég halott. A halálának körülményeiről ismert elméletek közül ez a leggyakrabban elfogadott, de vannak vélemények, amelyek szerint már a palotán kívül, az autójában rohanták le az elnököt – akárhogy is, nem sokkal halálának híre után egy 11 tagból álló katonai tanács veszi át az ország irányítását, élén Joachim Yhombi-Opangóval és Denis Sassou-Nguessóval (itt kezdődik hát az ő története). A tanács első intézkedéseként azonnal kijárási tilalmat vezet be, a határokat lezáratja majd hozzákezd a bűnösökkel való leszámoláshoz, jópár főt megneveznek gyilkosokként (ketten már az akció közben életüket vesztették), valamint Massamba-Débat egykori elnököt a felbújtóként.

Utóbbit 1977. március 25-én ki is végzik rejtélyes körülmények között, az Nguesso által aláírt halálos ítéletet szemtanúk szerint brutális kínzásokkal kísérve hajtják végre, testét pedig ismeretlen helyre temetik. Ezen a napon kivégeznek több, a merényletben állítólag résztvevő testőrt és katonát is (az állítólagos gyilkost, Raphael Ontsout is). 1978. februárjában még egy tárgyalás indul, amelynek keretében további 42 embert vádolnak meg bűnrészességgel, közülük 10-et pedig halálra is ítélnek, amely ítéleteket aztán végre is hajtanak. A leszámolás ezzel nagyjából befejeződik, viszont a merénylet valódi okai és az igazi felbújtók személye a mai napig bizonytalan, csak elméletek és valószínű verziók vannak, a fentebb felvázolt egyes tények sem teljesen bizonyítottak (tehát Ontsou gyilkosként való megnevezése is csak elmélet, valódi bizonyítékok nélkül).

A valóságot valószínűleg sosem fogjuk megismerni, de a legvalószínűbb, hogy Ngouabi a franciák és a kongói ellenzék mellett egyre súlyosabb teherré kezdett válni saját elvtársai számára is, ezt igazolja az is, hogy komolyabb bizonyítási eljárások nélkül a merényletet követő hónapokban jópár tucat elvtárssal számoltak le a párton belül és az egykori forradalmi vezetőt azonnal mártírnak, hősnek állították be.

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.
keep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Az amerikai szankciókról szóló döntés apropóján - Szudán?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék