Zenék egy kellemes péntek estéhez
Közzététel ideje:| február 3, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Pénteki esti lazító posztként – melegítve a hétvége Afrikai Nemzetek Kupája mérkőzésekre – következzen két, egészen különböző stílust képviselő zene, először a szenegáli trombitaművész, Jules Gueye hangszeréből, ki alkotásaiban a hagyományos motívumokat keveri a modern jazz vonulataival és akinek legújabb albuma két hónapja jelent meg. Erről szól a DEL WAX NI DIAYE.
A másik pénteki esti zenei darab a Café Negro névre hallgató angolai rockbanda egyik száma. Ez nem a hagyományos értelemben vett rock, ahogy érezhető is, a klasszikus rockra jellemző vonásokat valamiféle különleges, afrikai hangulat lengi át. Ez a stílusú zene az angolai polgárháború alatt emelkedett ki, mint új műfaj, amelynek születésében kongói, zöld-foki zenék és hip-hop is közreműködött.
Ez pedig egyik legismertebb felvételük, a Kilapanga do órfão.
Film – Fekete Part: Simon Mann afrikai puccsa
Közzététel ideje:| február 2, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Egy elég régi adósság kerül törlesztésre az alábbi poszttal, ugyanis már legalább 2 éve írni szerettem volna az egyik legjobb dokumentumfilmes műhelynek számító BBC Storyville egyik, kevésbé ismert afrikai témát feldolgozó darabjáról, a Fekete Part: Simon Mann afrikai puccsa (Black Beach: Simon Mann’s African Coup) című filmről. A hosszú éveken át a BBC-vel dolgozó Christopher Olgiati nagyjából egyórás filmje igazából két szálon halad egész végig: az egyik a konkrét eset, az egykori brit zsoldos, Simon Mann szervezkedése az Egyenlítői-Guineában 1979 óta hatalmon lévő és sokszor sok mindennel megvádolt diktátor, Teodoro Obiang hatalmának megdöntésére, a másik szál pedig a nagyhatalmak játszmája az aprócska közép-afrikai szigetország olajvagyonának megszerzéséért.
A másfél éven át forgatott film igazi “insider” bepillantást enged ebbe a különleges történetbe és szinte minden érintett személyesen mondja el saját nézőpontját, köztük maga Obiang is. A film szerint maga a puccskísérlet 2003-ban, a Nagy-Britannia egyik leggazdagabb emberének számító üzletember (főleg olajjal üzletel) Ely Calil londoni otthonában kezdődött, ahol az egykor hírhedten híres Executive Outcomes dél-afrikai zsoldosszervezetben dolgozó Simon Mann részt vett egy megbeszélésen, amelyen megfogant egy Obiang elleni puccs terve (Calil és Mann között a mai napig vita van a tényekről). Az Executive Outcomes neve akkor került fel a térképre, amikor a sierra leonei polgárháború során alig néhány nap alatt darabokra szedték a Forradalmi Egységfront (RUF) lázadóit – a filmben megszólal több, egykori zsoldos, akik mindegyik kivételes stratégának nevezi Mann-t.
A hatalmas olajvagyonnal rendelkező Egyenlítői-Guinea rövid bemutatása után megismerjük Obiang pályafutását is röviden, aki saját nagybátyjának, Macías Nguemának puccsal történő eltávolítása után jutott hatalomra és állítólagosan a mai napig magánál tartja azt a koponyát, amelynek a Nguema család varázserőt tulajdonít. Szépen felépítve a filmet, a második negyedórában Simon Mann és pályafutásának elmúlt évtizede kerül terítékre, amely aztán nem nélkülözte a borzalmas zsoldosakciókat – sokkoló sierra leonei felvételekre lehet készülni. Aztán amikor megszületik a puccs terve, Simon Mann elkezd támogatókat és finanszírozókat keresni (így kerül a képbe az Egyesült Királyság egykori miniszterelnökének a fia, Mark Thatcher is), valamint kidolgozni a részleteket, de lassacskán annyi érdekelt fél, lehetséges támogató és résztvevő kerül a képbe, hogy a terv már szinte nyílt titok volt az egész világon és a film szerint csak a konkrét zsoldosok nem tudtak róla az elején – azok a dél-afrikai fegyveresek, akiket Mann állítólagosan egy kongói bánya védelmére bérelt fel (ők is megszólalnak). Ekkor kezd igazán megdöbbentővé és érdekessé válni a doku, hiszen kiderül, hogy a száműzetésben élő Severo Moto, híres egyenlítői-guineai ellenzéki vezetőt kormányra juttatni kívánó puccsról már előzetesen tudott a Dél-afrikai Köztársaság kormánya és titkosszolgálata is, de Mann szerint ők azt mondták: “Vágj bele.”
A zsoldos szerint a britek és a spanyolok is rábólintottak a tervre (ők még hadihajót is küldtek a térségbe a puccs tervezett időpontja környékén), de még az Egyesült Államokban is azt az információt kapta a csoport egyik tagja, hogy amennyiben demokratikus átmenet lesz és nem sérülnek gazdasági érdekek, nem lesz beavatkozás (egy ilyen találkozót maga a Pentagon is elismer, bár a puccsról szóló rész állításuk szerint hazugság). 2004-ben aztán elindult a művelet (a film tökéletesen bemutatja az előkészületeket és a lépéseket is), de a dél-afrikai-zimbabwei határon aztán letartóztatták a 64 férfit, állítólagosan azért mert Pretoria az utolsó pillanatban meggondolta magát és egy Egyenlítői-Guineának tett szívességként eladta a zsoldosokat. Tehát Mann-t letartóztatták és a harmadik negyedóra nagyjából az egyenlítői-guineai olajjal kapcsolatos ügyködések, szervezkedések és játszmák mellett azt mutatja be, hogy a puccs egykori állítólagos támogatói pillanatok alatt egyedül hagyták a zsoldosvezért.
A férfit végül 2008-ban Zimbabwe érdekes körülmények között kiadta Egyenlítői-Guineának, ahol egyből a hírhedt Fekete Part nevű börtönbe került és négy hónap alatt le is zajlott a pere, amelyben 34 év 4 hónapos büntetésre ítélték. De mindenki tudta, hogy ő csak egy paraszt volt a sakkjátszmában, mindenki tudta, hogy mekkora erők álltak a háttérben és ezért nem volt akkora meglepetés, hogy egészségügyi okok miatt 2009. novemberében Mann elnöki kegyelmet kapott és elhagyhatta az országot. Akárki is támogatta a puccsot, akárki volt ellene, a Nyugat óriásit veszített a film szerint a puccskísérlettel, ugyanis Obiang nyilvánvalóvá tette, tudott róla, hogy állítólagos nyugati “barátai” a kisujjukat sem mozdították, amikor az élete volt a tét, így vált Kína először fő partnerré majd legjobb baráttá Malabo-ban. A Black Beach: Simon Mann’s African Coup tökéletes dokumentumfilm az afrikai politika iránt érdeklődőknek és bár több helyen szubjektivitás tapasztalható, mindenképpen kötelező darab.
Zsoldosok – I. rész
Közzététel ideje:| február 1, 2012 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
Az elefántcsontparti krízis hozzávetőleges lezárása sokak számára azt jelentte, hogy elhárult egy újabb regionális méretűvé duzzadó fegyveres konfliktus lehetősége Nyugat-Afrikában, de az innen-onnan kiszivárgó rövid hírek azt mutatják, hogy az esély talán még mindig ott számottevő lehet. Néhány nappal ezelőtt jött Libériából a hír, hogy január 28.-án az ország hatóságai letartóztattak 76 embert az elefántcsontparti határ közelében állítólagos fegyveres szervezkedés vádjával. Ez a gyakorlatban azt jelenti – legalábbis a Monroviától körülbelül 560 kilométerre fekvő Zwedru település egyik köztisztviselője szerint -, hogy a most letartóztatottak egy olyan csoport tagjai, amely embereket toboroz és képez ki a jelenlegi elefántcsontparti kormányzat megdöntése céljából.
A sűrű erdők mélyén táborozó és gyakorlatozó harcosok között az egykori elefántcsontparti elnök, Laurent Gbagbo egykori hívei mellett a térség szinte összes háborújában aktívan résztvevő libériai zsoldosok vannak legnagyobb arányban, utóbbiak például a 2010-es elefántcsontparti választások után kialakult fegyveres harcokban is harcoltak Gbagbo mellett és a Human Rights Watch jogvédő csoport szerint brutális tettekért, fosztogatásokért felelősek. A rajtaütést a libériai rendőrség különleges egységei hajtották végre az egyik zwedrui aranybányánál és egy kisebb sérülés kivételével probléma nélkül letartóztatták a gyanúsítottakat, akik előzetesen azt vallották, hogy csak dolgoznak a bányában. Persze ez könnyen kétségbe vonható, főleg annak ismeretében, hogy Libéria határmenti vidékein egyáltalán nem ismeretlen az efféle szervezkedés és nem meglepő, ha elefántcsontpartiakból álló csoportok tűnnek fel egy-egy település környékén, ráadásul augusztusban több megyében (Maryland, Nimba, River Gee) is nagy mennyiségű fegyvert foglaltak le a hatóságok.
Azonban mindenképpen szükség van egy tisztességes bírósági eljárásra, hogy bebizonyosodjon a most letartóztatott emberek valódi célja és tevékenysége, hiszen a 2010-es véres harcok után ezrek menekültek Elefántcsontpartról Libéria határmenti vidékeire így akár elképzelhető, hogy most tényleg csak egyszerű munkások letartóztatásáról van szó. A jelenleg kormányzó elefántcsontparti elnök Alassane Ouattara és Ellen Johnson-Sirleaf egyébként néhány hete tárgyalásokat is folytatott a határok ellenőrzésének javításáról mert jelenleg bárki, bármikor könnyedén átkelhet egyik helyről a másikra. Libériában 2011-ben szinte minden hónapra jutottak ilyen letartóztatások állítólagos zsoldosok ellen, májustól kezdve egészen decemberig és ezzel párhuzamosan Elefántcsontparton több per is kezdődött libériai zsoldosok ellen, akik Gbagbo mellett harcoltak a véres utcai összecsapásokban és akiknek visszatérése Libériába sokak szerint az ország belbiztonságára is veszélyt jelenthet. Egy ilyen állítólagos zsoldosvezér volt Augustine “Erdei Kutya” Vleyee is, akit még 2011 elején tartóztattak le az elefántcsontparti határon és aki a választási villongások során Gbagbo ex-elnök mellett harcolt, főként Bloléquin környékén, amely borzalmas harcokról vált hírhedtté.
A szemtanúk és egykori társak beszámolói alapján ellene felépített vádiratból kiderült az is, hogy egy ún. Lima-csoport vezetője volt (ezek a főleg libériaiakból álló milíciák az amerikai kódjelről kapták a nevüket és már az elefántcsontparti polgárháború során is megmutatták magukat), amely a két ország határán portyázott Guiglo és Touba városai között a Solomon Seakor vezette Guiglo-Bloléquin brigád keretein belül. Az is kiderült, hogy Vleyee és Seakor csoportja Célestin Koffitól, a Gbagbohoz hű katonaság regionális parancsnokától kapta az utasításokat és szorosan együttműködve a tucatnyi fiatalokból álló Gbagbo-párti milícia egyikével, a jelentős erővel bíró Nagy Nyugati Felszabadítási Front (FLGO) egyik vezetőjétől kapta az utasításokat. A Vleyee-féle Lima-csoport egyébként több járművel és nehézfegyverrel is rendelkezett és pont ez volt az, ami végül a letartóztatásához vezetett, hiszen amikor két lopott terepjáróval megpróbált visszatérni Libériába, a határon lekapcsolták több, korábban kiszabadított libériai és elefántcsontparti zsoldostársával egyetemben – ez intő jel volt Seakornak, aki más határátkelési pontot keresett magának. Libériában lezajló pere végül egy hét alatt befejeződött 2011. április 20.-án, miután bizonyítékok hiányában felmentették, ami jogvédőik szerint főleg a tanúk egymásnak ellentmondó vallomásainak és a helyi hatóságok közötti kommunikációs problémáknak tudható be. A társaságában utazó 86 elefántcsontparti többsége szintén szabadlábra került.
Szintén jelentősebb zsoldosvezérnek tartják Isaac “Bob Marley” Chegbo-t is, akit 2011.április 13.-án, Zwedruban tartóztattak le miután terepjárójában fegyvert találtak egy ellenőrzés során. Ő azonban még jelenleg is egy libériai börtönben van, miután emberiség elleni bűncselekmények miatt fognak vádat emelni ellene, mert egy egy Human Rights Watch jelentés szerint Bloléquin környékén két, etnikai alapú tömeggyilkosságnál is jelen volt, amikor a hozzá tartozó zsoldosok az FLGO egységeivel együtt legalább 120 embert megöltek. A zsoldosok részvétele az elefántcsontparti harcokban senki számára nem volt kétséges, 2011 elejétől kezdve sok százan lépték át a határt, hogy az elefántcsontparti milíciákkal együtt harcoljanak Laurent Gbagbo elnöki pozíciójáért és ez a kapcsolat olyan szoros fedésben működött, hogy valószínűleg képtelenség lesz feltárni a pontos működési és finanszírozási részleteket.
Az afrikai üzleti szellem és kitartás mintapéldája: a kongói tablet
Közzététel ideje:| január 31, 2012 | 2 hozzászólás | GaceTillerro
Ha az afrikai hírekre éhező Olvasó ellátogat valamelyik nagy hírügynökség vagy sajtóorgánum (akár magyar, akár nem) oldalára, azt tapasztalhatja, hogy az afrikai hírek között erőteljes többségben vannak a rossz hírek (lázadás, emberrablás, összecsapások stb.), pedig igazából a fekete kontinens eseményeinek mindössze elenyésző részét teszik ki ezek a történések és az afrikai emberek csodálatos dolgokra is képesek. Kapásból itt van a legújabb nagy hír, miszerint hétfőn a Kongói Köztársaságban árusítani kezdték Afrika első táblagépét (vagy tablet PC-jét, ki hogy szereti), amely technológiailag és erőforrásait tekintve hasonló többek között az Apple híres iPad-jéhez és a többi vetélytárshoz is és persze azokhoz hasonlóan ezt is Kínában szerelték össze. Hogy miért? A kis Kongóban persze nem az olcsó munkaerő a probléma, hanem a gyárak és technológia teljes hiánya.
A Way-C-nek (”A csillagok fénye” az egyik helyi nyelven) nevezett táblagép tervezésének és készítésének projektje még 2006-ban kezdődött és hozzávetőleg 40 millió forintot emésztett fel 2011. szeptemberéig, amikor hivatalosan először került bemutatásra a gép. A kongói üzletember, a mindössze 26 éves Vérone Mankou cégének, a VMK-nak a terméke jelenleg ugyan még csak a fővárosban, Brazzaville-ben, illetve a nagy kikötővárosban, Pointe-Noire-ban kapható körülbelül 70 ezer forintnak megfelelő frankért az Airtel Congo boltjaiban (ez egy indiai cég helyi leányvállalata), de a tervek szerint hamarosan további országokban is bevezetésre kerül, 2012. február 15.-étől 10 nyugat-afrikai államban (többek között Gabon, Kamerun, Szenegál), Belgiumban, Franciaországban és Indiában. Az iPadnél valamivel kisebb, 1.2 gigahertzes processzorral és 4 GB belső memóriával készülő tablet wifi (és a későbbiekben 3G eléréssel is) rendelkezik, ami az afrikai infrastruktúrát figyelembe véve egy rendkívül fontos tényező. Az egyik helyi újság még 2011-ben interjút készített Mankou-val, aki akkor elmondta, hogy azért esett választása egy táblagép fejlesztésére mert mindenképpen igazodni akart az afrikai sajátosságokhoz: internetelérés, könnyű szállíthatóság és elektromos áram nélkül is hosszú használati idő.
A fanyalgóknak is üzent a kínai gyártásról szóló kérdés kapcsán, hiszen ha a Way-C emiatt nem afrikai, akkor az iPad sem amerikai termék. A pénzügyi kérdésekre is kitért, nyilatkozatából kiderült, hogy két éven keresztül kellett házalnia forrásokért a projekthez és jelenleg is tárgyal a kormánnyal valamiféle költségcsökkentést elősegítő megállapodás érdekében, de a végeredmény az lett, amit szeretett volna: a Way-C kevesebb mint feleannyiba kerül, mint a Kongóban eddig elérhető legolcsóbb termék. Interjúja végén pedig rávilágított egy olyan trendre, ami előbb-utóbb valóra fog válni: “…az afrikaiak nem maradhatnak örökké fogyasztók. Termelőkké kell válnunk.” És hogy ez milyen igaz, azt tökéletesen mutatja, hogy heteken belül piacra kerül a második afrikai táblagép, a Dél-afrikai Köztársaságban kifejlesztett WISE TOUCH, amelyről ugyan még technikai részleteket nem nagyon ismerni, de elismert tény, hogy a dél-afrikai piacra szánják, helyiek számára hasznos alkalmazásokkal.
A kongói tablet megjelenésével talán elkezdődik végre egy fejlődési folyamat Közép-Afrikában is, mármint ami a cégek és vállalkozások mikroszintről való továbblépését illeti, hiszen a Forbes legnagyobb cégeket összesítő listáján Afrikára vonatkozóan messze a Dél-afrikai Köztársaság az egyeduralkodó, egy-egy libériai illetve egyiptomi cég tudott csak legutóbb a legnagyobbak közé emelkedni. A VMK példáján is tökéletesen látható tehát, hogy ugyan hosszú küzdelem után, de a semmiből kiemelkedhetett valami olyan, amit eddig sokan nem néztek volna ki Afrikából.
Libéria – USA: mi az igazság?
Közzététel ideje:| január 30, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Még január 17.-én látott napvilágot egy rendkívül nagy botrányt kiváltó, azóta ugyan már helyreigazított cikk a Boston Globe címlapján, amely egyértelműen tálalta az olvasóknak az információt, mely szerint Charles Taylor egykori libériai elnök és hadvezér (akinek személye és neve összefort a libéria és a sierra leonei polgárháborúkkal) az amerikai hírszerzés, a CIA informátora volt még a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején. Bár pontos részleteket nem ismerni arról, hogy mi is volt a szerepe, de a BBC nem sokkal később már a kapcsolat első hivatalos elismerésének nevezte a sztorit, amelyhez egyébként a Globe egy, a CIA ellen 6 évvel ezelőtt benyújtott kereset után, az információs szabadságról szóló törvény segítségével jutott hozzá.
Taylor jelenleg az ENSZ által is támogatott Sierra Leonei Különleges Bíróság ítéletére vár Hágában az ellene felhozott 11 vádpontban, köztük olyanokban mint gyilkosság, nemi erőszak, gyermekkatonák – valószínűleg az Emberevő becenevet is birtokló 63 éves hadúr pályafutását nem kell részletezni. Az első, alappal is rendelkező pletykák az egykori hadúr és az Egyesült Államok hírszerzése között még 2009-ben röppentek fel, amikor Taylor azt vallotta a hágai bíróságon, hogy amerikai különleges ügynökök segítettek neki megszökni 1985-ben egy bostoni szigorúan őrzött fegyintézetből és ők segítettek neki gond nélkül átjutni nemzetközi határokon is. Maga Taylor pere során azt vallotta, hogy nem szökésről volt szó, egy őr egyszerűen kinyitotta előtte az ajtót, ami furcsa is volt számára, hiszen nem fizetett senkinek és nem is tájékoztatták őt esetleges tervekről. Bár a kapcsolat tényét a CIA akkor és most is határozottan cáfolta, a Pentagon illetékesei állítólagosan annyit elismertek a Globe riporterének, hogy a nyolcvanas évek elején jött létre az informátori kapcsolat, de hogy pontosan mikről informálta Taylor a hírszerzést, azt nem tudni. És annak ellenére, hogy nem sokkal később a Globe helyreigazítást közölt a január 17.-i cikkel kapcsolatban, az egykor összeesküvéselméletnek számító pletyka elkezdett erősödni és terjedni, tucatnyi blogon és ismertebbnek számító újságíró tollából jöttek le elég sokszor elvakult összeesküvés-elméleteket sem nélkülöző eszmefuttatások.
Magában a helyreigazításban január 25.-én az újság elismerte, hogy tévesen vonta le a fentebb taglalt következtetést a Pentagon információi alapján, hiszen a hírszerző ügynökség csak annyit erősített meg, hogy birtokában van 48 olyan dokumentum, ami Taylor és az amerikai hírszerzés 1982-ben kezdődött kapcsolatára vonatkozik. Ez pedig nem az informátori minőség megerősítése. Akárhogy is, a 153 oldalnyi információ kiadásának elutasítása kétségeket vethet fel mindenkiben a libériai polgárháborúban betöltött nemzetközi szereppel kapcsolatban, főleg hogy a dokumentumok visszatartásának magyarázata egyszerűen a “nemzetbiztonsági kockázat” volt. Ezek a biztos tények, ezen felül minden találgatás, de afelől senkinek ne legyenek kétségei, hogy amivel a mainstream médiában szembesülünk általában, az csak a jéghegy csúcsa. Ahogy a libériai polgárháború esetében is.
A cikkhez kapcsolódóan ajánlható megtekintésre az Egyesült Államok és Libéria közös történelméről és kapcsolatáról szóló, Nancee Oku Bright, libériai rendező America’s Stepchild című filmje. Kifejezetten érdekes darab, hat részletben lentebb megtekinthető.
Akkor ki is ölte meg Kabilát? – Mwenze Kongolo nyilatkozata
Közzététel ideje:| január 28, 2012 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
A tegnapi, pénteki napon napvilágot látott a 2011. novemberében lezajlott kongói parlamenti választások hivatalos eredménye néhány kivételtől eltekintve, amely azt mutatja, hogy bár az elnökválasztáson Joseph Kabilát hozták ki győztesnek, pártja a Demokratikus Újjáépítési Néppárt (PPRD) az 58 mandátumával egyáltalán nem lesz erős pozícióban az 500 fős törvényhozásban. Az elnökválasztáson magát győztesnek tartó és jelenleg tulajdonképpen házi őrizetben lévő ellenzéki vezér, Etienne Tshisekedi pártja, a Szövetség a Demokráciáért és Társadalmi Fejlődésért (UDPS) 34 képviselői helyet szerzett. Ami valójában jelentősnek számít, hiszen a jelenleg kihirdetett 432 mandátumon (a maradék 68 mindegyike kinshasai körzetekhez tartozik) majdnem 100 párt osztozik – Kabila és szövetségesei (köztük ikertestvére Jaynet) összesen körülbelül 200 képviselővel bírnak majd, tehát a többségi szavazáshoz valakivel le kell paktálniuk. Persze a mostani eredménykihirdetés nem jelent semmit, tucatnyi feljelentés és panasz várható, egyes körzetekben új szavazás is elképzelhető miközben még a Tshisekedi-Kabila párharc sincs lefutva.
A mai poszt fő témája azonban nem a választás, hanem egy több mint 11 éves történet, a mostani elnök apjának, Laurent Kabilának 2001. január 16.-án történt meggyilkolása. Magáról a merényletről kétrészes posztban írtam már korábban (első rész, második rész), amiért most újra szóba került ez a rejtélyes történet, az annak köszönhető, hogy Laurent Kabila egyik legközelebbi barátja, akkori igazságügyminiszter, Mwenze Kongolo hosszabb interjút adott az RFI hírügynökségnek az esettel kapcsolatban. Az apropót az adta, hogy Kongolo ismét kérelmet nyújtott be az egykori elnök elleni merénylet szervezői, végrehajtói ellen lefolytatott tárgyalás újra megnyitására, mert szerinte a 2003-as per gyorsan, kapkodva zajlott le. Mint emlékezhetünk, magát a merényletet végrehajtó testőr, Rashidi Kasereka életét vesztette, de később 135 embert fogtak perbe az esettel kapcsolatban (köztük Kasereka feleségét vagy éppen Eddy Kapende ezredest) és közülük a kinshasai katonai bíróság harmincat halálra is ítélt és bár az ítéleteket nem hajtották végre, többségük még mindig börtönben van. Kongolo szerint egyébként jelentős részük ártatlanul ül, hiszen a valódi összeesküvők többsége Európában illetve Ruandában él a mai napig szabadlábon, köztük például Georges Mirindi, az egykori testőr, aki Kasereka közvetlen társa volt a gyilkosság végrehajtásában – ő jelenleg Svédországban lakik. De az interjúban röpködtek az összeesküvés-elméletek, az egykori miniszter szerint ugyanis a merényletet pénzelő csoport libanoni gyémántkereskedők szövetsége volt, akik Kabila, őket érintő, monopóliumot célzó intézkedései miatt kívántak megszabadulni a politikustól.
De Ruanda is szóba került – helyi politikusok szerint állítólag nincs is olyan összeesküvés, amelyek mögött ne lenne ruandai kapcsolat -, amely közvetlenül a merénylet után menedéket nyújtott egyes összeesküvőknek. A kérdésre, hogy a főszervezőnek tartott Eddy Kapende – aki amúgy Kabila unokatestvére és jelenleg a makalai börtönben ül – tényleg a gyilkosság kiötlője és megtervezője volt-e, egyértelmű nemmel válaszolt: egyrészt mert a merénylet estéjén végig együtt tartózkodtak, másrészt pedig a tárgyaláson végig lehetett érezni, hogy politikai célokból próbálják eltávolítani Kapendét a közéletből. Az interjú végén pedig szót emelt néhány, szintén Makalában raboskodó elítélt érdekében (például az egykori biztonsági tanácsadó Nono Lutula mellett), akik súlyos betegen még további éveket kénytelenek eltölteni börtönben, hacsak Kongolo ajánlásának megfelelően nem kapnak elnöki kegyelmet.