Csád-Szudán: ismét közelednek egymáshoz
Közzététel ideje:| február 8, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Talán egész Észak- és Közép-Afrika számára reménykeltő pillanat volt, amikor a mai reggelen Idriss Deby Itno csádi elnök repülőgépe leszállt a szudáni Kartúm repülőterén és Omar al-Bashir kézfogással üdvözölte kollégáját. Ez volt az első hivatalos látogatás a két ország vezetője között 2004 óta, köszönhetően a rendkívüli mértékben megromlott csádi-szudáni viszonynak. A látogatást előkészítendő egy csádi delegáció már pénteken megérkezett a szudáni fővárosba, ahol a szudáni szakértőkkel együtt kidolgozták a feltételeit annak a megegyezésnek, amely szerint a két ország közös határszakaszán egy közös egység fog járőrözni, így előzve meg a kölcsönös vádaskodásokat a felek között.
Amiből kijutott bőven az elmúlt években, Kartúm folyamatosan azzal vádolta Csádot, hogy N’Djamena a darfúri lázadókat támogatja minden lehetséges módon, visszafelé pedig Csád vádolta meg Szudánt, hogy az az N’Djamenát 2008 elején majdnem elfoglaló csádi lázadókat támogatja, sok esetben katonai erőt is rendelkezésükre bocsátva. Az is bebizonyosodott, hogy ezek nem is csak vádak, ennek fényében a humanitárius helyzet szempontjából is pozitív a két ország közeledése egymáshoz, amely jelenleg elég törékeny alapon nyugszik, és francia erők járőröznek most a két ország közös határszakaszán.
A mostani, közös határellenőrzés ötlete már tavaly decemberben felmerült egy miniszteri találkozón, de a konkrét részleteket most dolgozták ki a két ország megbízottjai. A tervek szerint az első hat hónapban Szudán fogja vezetni a közös missziót, amelynek központja a nyugat-darfúri El-Geneina városában lesz, az első alakulatok valószínűleg március első felében fognak megérkezni ide. A csádi védelmi miniszter, Mahamat Beshir Okoromi által vezetett delegáció abban is megegyezett a szudáni tárgyalókkal, hogy Csád csak a február 25.-ig kijelölt katonai egységekkel vehet részt a közös járőrözésben, minden esetleges további katonai erőt az első hat hónapban Szudán fog biztosítani (aztán utána értelemszerűen fordul a kocka).
A kidolgozott egyezséget még a mai napon érkezett, Deby vezette küldöttség is át fogja tekinteni, még további részletekről is tárgyalni fognak a felek, de amennyiben aláírásra kerül a más elemekkel is kibővített (főleg az egymás felé való közeledést elősegítő passzusok) egyezség, az a hosszú médiakampány után lassan ismét a feledés homályába merülő Darfúr számára hihetetlen nagy lehetőséget jelenthet egy tovább javuló helyzetre. Már amennyiben az egész háborút elszabadító lázadók is hajlandóak lesznek engedményeket tenni. Még múlt héten, az utazását bejelentő sajtótájékoztatóján Idriss Deby hangzatos szavakkal igyekezett elvarázsolni az újságírókat: “Én nyitott ember vagyok. A háború még sosem oldott meg semmit, Csád pedig minden szomszédjával békében szeretne élni.”
A két ország között mindig is erős feszültség volt, többször is tárgyalóasztalhoz ültek a felek a helyzet javítására az elmúlt évek során, de előfordult az is, hogy minden diplomáciai kapcsolatot megszakítottak egymással, legutóbb 2008 elején, amikor a csádi lázadók hajszál híján uralmuk alá vonták N’Djamenát (ezt már korábban és később is megkísérelték). A lázadók egyébként rendszeresen “rájátszottak” a helyzetre, a szudáni Igazság és Egység Mozgalom (JEM) lázadóinak több bázisa is van csádi területen, de az Egységfront a Demokratikus Változásért és a többi csádi lázadó mozgalom is gyakran ver tanyát Darfúrban. Aztán még ott vannak a menekültek is a határ két oldalán, így érthető, jelenleg Szudán és Csád határszakasza a káosz maga.
A március elején induló misszió a kiszivárgott információk szerint 3000 főből fog állni, 1500 csádi és szudáni katonából, de a jelenlegi állás szerint a nemzetközi közösség békemissziójának keretében a határon járőröző franciák is maradni fognak. És bár most ez nagyon szépen hangzik, sajnos a múltbeli tapasztalatok még kísérteni fognak az biztos, hiszen emlékezhetünk, az elmúlt 6-7 év szinte mindegyikére jutott békemegállapodás a két ország között, de ezek mindannyiszor rövid életűek voltak, miután a határ mindkét oldalán katonai műveleteket hajtottak végre a kormányerők. Ráadásul a helyzetet még jobban nehezíti a két kormány hozzáállása a nemzetközi közösséghez, Csád és Szudán csak az idén több alkalommal szólította fel a területén tevékenykedő ENSZ békefenntartókat a távozásra, amelyek elvileg csak a menekülteket és a segélymunkásokat védenék. Deby kétnapos látogatása talán egy ismét javulóban lévő kapcsolat első lépcsője lehet, de sajnos logikusan belegondolva, nehéz lesz ezt az instabil helyzetet megváltoztatni, úgyhogy ez az egész nem több, mint falra hányt borsó.
Eritrea: szaporodó ellenzéki akciók avagy út a polgárháborúba?
Közzététel ideje:| február 7, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
A világ közönyétől kísérve, elzártan és viszonylagos csendben véres háború folyik a kontinens egyik legfiatalabb államában, a diktatórikus uralmat nyögő Eritreában. A háborút a függetlenség kivívásában nagy szerepet vállaló Isaias Afewerki és kormánya folytatja saját népe ellen, amelynek eredményeképpen csak az elmúlt évben sok tízezer eritreai menekült külföldre az erőszak és rettegés elől. Egy ideje már nincsen szabad sajtó, minden ellenzéki mozgalmat és szerveződést betiltottak, vallási üldöztetés is folyik, erőszakos sorozások vannak, az alkotmányban előírtakkal ellentétben eddig egyetlen választást sem tartottak még és még bőven sorolhatnánk azokat az intézkedéseket, amelyekkel a kormány mindent megtesz hatalma kiterjesztésére.
És ezek nem a “nyugat” által terjesztett propagandák, menekültek, száműzetésben élő ellenzékiek és helyiek beszámolójából tűnik ki az egyre erősebb elnyomás. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy Eritrea elszigetelődik a külvilágtól is, szomszédainak mindegyikével rossz kapcsolatot ápol (erről írtam is már több ízben) és az Egyesült Államok-féle nyugati tömb feketelistáján is előkelő helyen áll napjainkban. Ennek megfelelően az elmúlt években egyre erősebbé váló ellenzéki mozgalom bontakozott ki, a több, különböző szerveződés és párt 2008 elején közös nyilatkozatot is megfogalmazott legnagyobb támogatójuk, Etiópia fővárosában, Addisz-Abebában. Ez a sors fintora és egyben az eritreai kormány arculcsapása is volt: Etiópia a hivatalos álláspont szerint Eritrea ősi ellensége (gondoljunk csak a brutális háborúkra a két ország között).
A nyilatkozatban az Afewerki-kormány elleni szembenállást és az együttműködés alapjait fogalmazták meg, ezt fejlesztették tovább 2008 májusában, amikor 13 ellenzéki csoport létrehozta az Eritreai Demokratikus Szövetséget (EDA), amelynek tagjai között radikális, háborút hirdető csoportok is voltak. Mindeközben a kormány sem ült tétlenül, hihetetlen mértékű hajtóvadászat indult az ellenzékiek ellen az országban, politikailag motivált
gyilkosságok és bebörtönzések kíséretében. Az általam egyébként nem túlzottan szeretett jogvédő csoportok egyike Eritreát egyenesen egy óriási börtönnek titulálta egyik jelentésében.
Az ellenzékiek elleni hadjárat legnagyobb vesztesei az afarok és a kunamák voltak, két nagyobb etnikum Eritrea területén, akikkel különösen kegyetlenül bánik az Afewerki-rezsim. Többek között ennek a két csoportnak a képviseletében hirdetett totális háborút a kormány ellen a Vörös-tengeri Afarok Demokratikus Mozgalma (RSADO), amely 2008-tól kezdődően már nem csak szóban, fegyverekkel is fellépett elvei mellett. Az afarok amúgy sem gyávaságukról és behódolásukról híresek, Mussolini olasz katonái vagy az Ottomán Birodalom ellen is sikerrel védték meg területeiket, értékeiket. 2008 nyarán több kisebb támadást hajtott végre az RSADO, több tucat eritreai kormánykatonát meggyilkolva ezekben, és 2008. november 17.-én az addigi legnagyobb akciót hajtották végre, amikor legalább 50-60 kormánykatonát gyilkoltak meg (a sebesültek száma több tucatra tehető) egy laktanya elleni támadásban az ország középső részén. Különböző típusú fegyvereket zsákmányoltak és foglyokat is szedtek, majd visszatértek az Eritrea-Etiópia határán lévő bázisaikra.
Nem ők voltak az egyetlenek, akik már 2008-ban akciókat hajtottak végre, az Eritreai Kunamák Demokratikus Felszabadítási Mozgalma (DMLEK) is több kisebb akciót hajtott végre városi rendőrörsök és kisebb katonai őrposztok ellen. Miközben az országból elmenekülők száma az egyre erősebb elnyomással egyenes arányban nőtt, úgy szaporodtak az eritreai ellenzékiek akciói is az országban. 2009-ben újabb szervezetek ragadtak fegyvert a kormány ellen, az RSADO – mint a legjelentősebb fegyverrel harcoló szervezet – pedig tovább fokozta harcának intenzitását. A tavalyi év elején zömében csak kisebb szabotázsakciók történtek (bár azért volt egy jelentősebb támadás egy rendőrőrs ellen Eritrea középső részén), majd augusztusban az RSADO harcosai az Eritreai Felszabadító Fronttal (ESF) együttműködve 13 katonát öltek meg egy összehangolt támadásban a dél-eritreai Senafe városának közelében, amikor egy kormányzati katonai bázist rohantak le. Ezen a bázison politikai foglyokat, elfogott menekülteket, zömében afarokat őriztek és kínoztak Afewerki afarok elleni, tovább fokozódó harcának jegyében.
Az ezt követő hónapokban az RSADO tovább folytatta akcióit, dokumentáltan legalább 3 nagyobb támadásról tudunk még 2009 végéről, és az EDA képviselői szerint “a küzdelem tovább fog folytatódni az egyik legdiktatórikusabb afrikai rezsim ellen”. 2010 is ennek jegyében kezdődött, az év első napján jött a közlemény, miszerint az RSADO és az ESF újabb együttes akciót hajtott végre Dél-Eritreában, Zalambese és Tserona régióiban két különböző, ám összehangolt támadásban két laktanyát támadtak az ellenzéki fegyveresek (akik olyan 150-en lehettek) és az RSADO közleménye szerint 25 katonát megöltek, 38-at megsebesítettek és mindkét bázist fel is gyújtották. Eközben nemzetközi színtéren is zajlottak az események, ENSZ szankciókat szabtak ki az országra a szomáliai iszlám radikálisok állítólagos támogatása miatt és Eritrea kezdett még jobban elhidegülni az Afrikai Uniótól is (ahonnan amúgy már vissza is hívták állandó képviselőjüket korábban).
És nem kellett sokat várni a következő akcióra, amelyet ezúttal az RSADO egyedül hajtott végre északon, Denkalya térségében, ahol január végének egyik éjszakáján lerohantak egy laktanyát a “lázadók” és a saját közleményük szerint 20 katonát meg is gyilkoltak az akcióban, ráadásul fel is égették a laktanyát. Emellett állítólag ez volt az első olyan alkalom az RSADO műveletei során, amikor nehéztüzérséget is bevetettek az afar harcosok, akik addig fogják folytatni harcukat, amíg meg nem semmisítik a mostani eritreai rezsimet.
A harc tehát folytatódik, ahogy az eritreai vezetés ”keményedése” is, és elhidegülése a nemzetközi közösségtől most már tényleg egyre súlyosabb helyzetbe sodorja a lakosságot is. Bár a fenti posztból egy erős ellenzék képe rajzolódhatott ki, a valóság más: a 2008-ban létrejött EDA alapító egyezményét 13 szervezet írta alá, de igazából konkrét tettekkel csak négy veteti észre magát, és ők sem igazán egységesek, napjainkban az eritreai ellenzék zászlóshajóját az afarok szervezete az RSADO jelenti, mutatva, hogy ez az etnikum méltó történelmi hírnevére.
De hogy mi lesz Eritreával? A jelenlegi helyzet tarthatatlan, és nem kell hozzá nagy jóstehetség, hogy megmondjuk, hamarosan változások lesznek. Sajnos Afewerki hozzáállását figyelembe véve ez egyáltalán nem békés úton fog eljönni, és sajnos egy esetleges polgárháború pillanatok alatt beszippanthatja Etiópiát is. Aggasztó jövőkép.
Tovább kínozzák Togót
Közzététel ideje:| február 6, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Valószínűleg az Afrikát, az afrikai eseményeket egyáltalán nem figyelők számára is ismert a szomorú tény, hogy az Afrikai Nemzetek Kupája kezdete előtt néhány nappal, az angolai exklávéban, Cabindában megtámadták a togói labdarúgó-válogatottat a tartomány függetlenségéért évtizedek óta küzdő lázadók. Az akció végül 3 áldozatot és egy tucat sérültet követelt, az események után a teljes togói különítmény hazarepült, majd kisebb-nagyobb hercehurca után a csapat vissza is lépett a tornától. A játékosok egy része az emlékezés és a tiszteletadás jegyében játszani szeretett volna, de a nemzeti szövetség és a kormány egységes álláspontjának megfelelően a csapat már vissza sem utazott Angolába.
Pár nappal később, a torna döntője előtt nem sokkal az Afrikai Labdarúgó Szövetség (CAF) bejelentette, kizárja Togót a következő két Nemzetek Kupájáról továbbbá 50 ezer dolláros büntetést is kiszabott. A döntés szerint a súlyos büntetés oka főleg az állami beavatkozás a csapat döntésébe, hiszen a játékosok jelentős része játszott volna, de a togói kormány határozottan megtiltotta ezt. Bár a hivatalos indoklásban ez nem szerepelt, valószínűleg a korábban már hangoztatott érv is közrejátszott, azaz az angolai szervezők külön figyelmeztetése ellenére Togó busszal utazott a kis “Kongóból” Cabindába a támadás napján.
A döntést bejelentő sajtótájékoztatón egyébként Sepp Blatter, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) elnöke is ott volt, aki szerint a hatóságok feladata lett volna a játékosok megvédése, nem a szervezőké, így igazából a támadásért Togót terheli a felelősség, hiszen ők választották a buszt az ajánlott repülőgép helyett. A két tornás eltiltás egyébként a CAF szabályzatának 78. cikkelyén alapul, azaz állami beavatkozás esetén így kell eljárni, ahogy tették ezt anno 1996-ban Nigéria esetében, amely csapatot szintén a kormányzat rendelt vissza a tornáról. Mondjuk az egészen más eset volt, Togó esetében viszont valamilyen szintű együttérzésre azért lehetett volna számítani a szövetségtől.
A togói kormány értelemszerűen felháborodottan reagált a döntésre, Pascal Bodjona kormányszóvivő egyenesen felháborítónak nevezte azt és megerősítette, az ország minden jogi eszközt igénybe fog venni a megváltoztatására. A játékosok hasonlóképpen feldúltak voltak a döntés miatt, a legismertebb togói focisták egyike, Emmanuel Adebayor egyenesen lemondásra szólította fel a CAF elnökét, Issa Hayatout, mert szerinte a szövetség a gyászoló játékosok és egy egész nemzet arcába köpött a büntetéssel. Tovább is ment az egyik francia napilapnak adott interjújában, azt állította, hogy amennyiben mondjuk Elefántcsontpart labdarúgóit támadták volna meg, az egész tornát lefújták volna.
Van még egy fontos részlet, amit még mindenképpen meg kell említeni, és amelyet a togói szövetség is hangsúlyoz: a támadás után a kormány csak a háromnapos nemzeti gyászra hívta haza a csapatot, és ezért kérte a meccsek elhalasztását (tehát nem léptek vissza), de a CAF ezt már kormányzati beavatkozásnak ítélte meg. Na és igen, a togói nép is rendkívüli mértékben felháborodott a döntés után, több kisebb megmozdulás után tegnap közel 10 ezer ember vett részt Loméban azon a tüntetésen, amelyen a csapat melletti szolidaritásukat fejezték ki a résztvevők, akik követelték Issa Hayatou lemondását is. Az egyik stadionban befejeződött nagygyűlésen az emberek a CAF-ot és elnökét Afrika szégyenfoltjának nevezték és a többi afrikai államot a Togó melletti kiállásra szólították fel.
Összességében szomorú ez a történet, hiszen ebben az esetben konkrét támadás érte a togói nemzeti labdarúgó válogatottat, tehát hiába tartozik a szabályzat 78. cikkelye alá a csapat visszalépése, kegyeleti okokból, emberségből lehetett volna valamiféle kivételt tenni. Egy esetleges pénzbüntetés még talán rendben van a látszat kedvéért, de négy évre eltiltani a csapatot Afrika legnagyobb labdarúgó megmérettetésétől: ez elég nagy hiba. A poszt végére, afféle lábjegyzetként pedig néhány szóban a fentebb már említett nigériai visszalépésről: 1996-ban a Dél-afrikai Köztársaság rendezte az Afrikai Nemzetek Kupáját, Nigéria viszont a hivatalos verzió szerint biztonsági okokból visszalépett a tornától. Valójában az ügy hátterében a két ország és vezetői, Nelson Mandela és Sani Abacha közti politikai ellentét állt, miután Mandela tucatnyi alkalommal bírálta az Abacha-rezsimet annak diktatórikus intézkedései és politikai gyilkosságok miatt. Úgyhogy az tényleg teljesen más eset volt, összemosni a kettőt egy sokéves szabály miatt, szomorú döntés.
Világörökségek Afrikában – 4. rész
Közzététel ideje:| február 5, 2010 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
Az afrikai világörökségeket nagyon röviden bemutató posztsorozatunk utolsó részében azokkal az államokkal fogunk foglalkozni, amelyek eddig nem kerültek terítékre. Van köztük olyan, amelyet az emberek többsége valószínűleg elvár egy ilyen listán, de persze vannak meglepő kivételek is. Ilyen például Guinea is, amely általában csak politikai gondjai miatt kerül be a hírekbe, viszont az ország maga gyönyörű, és bár csak egy kiemelt emlékkel rendelkezik az UNESCO világörökség listáján, bőven van még látnivaló. Az az egy látványosság, ami a listára került, egyben Elefántcsontpart egyik öröksége is, a Nimba Hegység Természeti Parkról van szó a két állam közös határszakaszán. Az esőerdőt és szavannát is magában foglaló rezervátum már évtizedek óta védett terület, amely még a turisták előtt is zárva tart. Területének kiterjesztése Libériára jelenleg is folyamatban van.
Elefántcsontpart emellett két másik természeti parkkal van fent a listán, a hihetetlenül dús élővilág mellett bizonyíthatóan az ebolát is területén éltető Tai Nemzeti Parkkal és a Comoé folyó körüli gazdag faunával csábító Comoé Nemzeti Parkkal.
Ha már Nyugat-Afrikában járunk, akkor érdemes megemlíteni a relatíve apró Szenegált, amely 5 különböző látványossággal került be az UNESCO nyilvántartásába, Saint-Louis és Gorée szigete mellett a gyönyörű és megőrzésre igazán érdemes Djoudj Madárrezervátum is ezek közé tartozik. A Djoudj a Szenegál folyó mellett fekszik, és közel 400 különböző madárfajnak ad otthont, ezáltal Nyugat-Afrika egyik legváltozatosabb madárpopulációját tudhatja magáénak.
Ghánában járóknak mindenképpen kötelező látnivaló a 17. és a 19. század között ebben a régióban létező Ashanti Birodalom legjobb állapotban lévő romjai, Kumasi városától északkeletre. A főleg fából és földből készült 13 épületegyüttes egy rendkívül prosperáló és egészen a brit gyarmatosítók megjelenéséig uralkodó birodalom életébe enged bepillantást.
Még mindig Nyugat-Afrikában maradva, említést kell tennünk a Gambia folyón található aprócska szigetről, a James-szigetről és az ezen álló – vagyis már csak romokban létező – James erődről, amely igazi történelmi emlékhelye a francia és brit gyarmatosítók közötti harcoknak valamint az afrikai rabszolgakereskedelemnek.
Magam is meglepődve tapasztaltam, hogy a fantasztikus természeti adottságairól ismert Gabon mindössze egyetlen “örökséggel” rendelkezik, a Lopé-Okanda Nemzeti Park személyében. Az 1946-ban létrehozott park közel 5000 négyzetkilométere turisták által is látogatható több “bázis” segítségével, maga a rezervátum zömében esőerdőket illetve egy aprócska szavannát tartalmaz.
Kenya említése esetén az emberek többségében az ideális szafari képe ötlik fel, és bár a az UNESCO listáján három nemzeti parkkal is szerepel, negyedik öröksége a Lamu szigetén található, Lamu település óvárosa, amely mecseteivel, erődjével magán hordozza egy hányattatott sorsú Afrika több jegyét is: a portugál gyarmatosítók uralmát, a rabszolgakereskedelmet, és a folyton változó “uralkodókat”, hiszen a sziget volt Omán fennhatósága alatt is, és erős török hatások is érték.
Uganda három gyönyörű látnivalóval képviselteti magát a listán, két hatalmas nemzeti park mellett a legendás Buganda Királyság egykori uralkodóinak kriptáival, amelyek Kasubiban, Kampala közelében találhatóak. A tipikus ugandai vidéki látképet is jelentő területen, tradícionális építési módszerekkel készült építményekben jelenleg 4 egykori uralkodó kriptája tekinthető meg.
Kicsit északabbra haladva, meglepően láthatjuk, hogy a hatalmas Szudán mindössze egyetlen örökséggel került fel a listára, a Szudán északi részén található Dzsebel Barkal “tanúhegy” és környéke igazi szent hely a helyiek, és igazi álom a régészek számára, köszönhetően a hegy körül az évszázadok során épített csodás palotáknak és templomoknak – vagyis ezek romjainak. Több tucat legendás uralkodó temetkezési helye is található a tanúhegy környékén.
Lassan a végére érünk, már csak két ország maradt hátra, az egyik a kulturális sokszínűségéről is ismert Nigéria, ahol mindenképpen említésre méltó Osun-Osogbo szent erdeje, amely az Osun államban található Oshun folyó partjain terül el. Az Osun istennőnek állított szentélyekkel, szobrokkal ”telezsúfolt” erdőség a yoruba etnikum kulturális értékeit jelképezi, ezért mindannyiunk számára fontos megőrzése.
Csak a véletlen hozta, hogy Mauritánia maradt a legvégére, amely két örökséggel van fent a listán, egy nemzeti parkkal és egy egykori karavánút mentén található egykori települések romjaival. A Banc d’Arguin hasonlóan a szenegáli madárrezervátumhoz, hihetetlen vándormadár-populációja miatt került fel főleg a listára.
Címkék: gambia > ghána > guinea > kenya > mauritánia > nigéria > szenegál > szudán > uganda
Charles Massi halott. Merre tovább Közép-Afrika?
Közzététel ideje:| február 4, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Még január elején itt írtam Charles Massiról, a Közép-afrikai Köztársaság egykori minisztelnökéről majd miniszteréről, aki 2009-ben a gyönyörű ország északi részén dúló háborús konfliktus egyik vezéralakjává nőtte ki magát a Hazafias Front a Békéért és az Igazságért (CPJP) névre hallgató, legerősebb lázadó szervezet keretein belül. Tavaly március óta a CPJP kemény támadásokat intézett a kormánykatonák és civilek ellen az állam északkeleti részén főleg Ndele és Birao városainak térségében, de a harcok szinte az egész északi régiót félelemben tartják.
Már több ízben voltak béketárgyalások a kormány és a lázadók között, de hiába sikerült megegyezni már egy tucatnyi különböző szervezettel, a CPJP minden egyes alkalommal elzárkózott az alku elől, egyesek szerint főleg Charles Massinak köszönhetően, akit nem csak a szervezet politikai szárnyáért, de a katonai műveletekért is felelősnek tartottak. A kormány északot elnyomó politikája és korrupciója ellen küzdő vezért már többször elfogták, de különböző okok miatt mindig szabadlábra került, nem úgy mint legutóbb, amikor december végén a csádi határ mellett a különleges erők elkapták és egy Bangui melletti szigorítottan őrzött börtönbe, Bossembelébe került.
Az első értesülések szerint itt többször brutálisan megverték, sérülései rendkívül súlyosak voltak, de állapotáról ellentmondásos információk láttak napvilágot. A börtönből kiszivárgott információkat, miszerint a verésekbe és kínzásokba Massi végül január 10.-e körül belehalt, a kormány hivatalos közleményben cáfolta január 21.-én, sőt ekkor még azt állították, hogy nem is tudnak hollétéről (mert ugyebár azt sem ismerték még el, hogy elkapták a CPJP vezetőjét). Azokban a napokban mindenfelé terjengtek a pletykák eldugott internetes oldalakon és lelkes jogvédő szervezetek irodáiban, hogy Massi tényleg halott-e, aztán váratlanul, január 30.-án Francois Bozize államelnök nyilatkozatban ismerte el, hogy a legjelentősebb lázadó alakulat vezetője halott.
A különböző diplomaták, politikusok és újságírók előtt tartott sajtótájékoztatón Bozize csak a halál tényét erősítette meg, részleteket nem közölt, hiába szólították fel erre korábban többször is, köztük maga Franciaország is. A kérdéseken mindenesetre fel is háborodott az államfő, azzal vádolta a civil szervezeteket, hogy amikor a CPJP kormánykatonákat gyilkolt, akkor nem toporzékoltak felelőst keresve. És ebben tökéletesen igaza is volt. Az egyik legrészletesebb beszámoló az eseményekről valószínűleg a “kis” Kongóban élő Denise Massitól, a lázadó vezér feleségétől származik, aki szerint férjét csádi katonák kapták el a két ország határán, majd az állami különleges erők kíséretében a Bangui melletti börtönbe szállították, ahol nem sokkal később, január 8.-án halálra verték.
Az elnök bejelentése után mindenkiben felsejlett egy baljós gondolat: mi lesz ha ez az állítólagos gyilkosság egységesíteni fogja a különböző, kisebb lázadó csoportokat és eddig egymással torzsalkodó ellenzékieket? Lassan-lassan választások jönnek, Bozize keményen ragaszkodik puccsal megszerzett hatalmához, így sokan okkal tartanak attól, hogy a jelenleg sem túl egyszerű helyzet még jobban elfajulhat néhány hónapon belül. Miközben a nemzetközi közösség Közép-Afrikára figyelő része részletes magyarázatot követel, addig a CPJP bejelentette, hogy kettőzött erővel fognak küzdeni a korrupt kormány ellen. Szuper hír az északon élő lakosság számára.
Közleményében a szervezet szóvivője, Assan M’Bringa Togbo azt is elmondta, hogy ha a nemzetközi közösség valóban békét szeretne az országban, akkor ki fogják deríteni mi történt Massival, addig pedig ők minden eszköz felhasználásával meg fogják büntetni a bűnösöket. Az 1993 és 2003 között az országot irányító Ange-Felix Patasse (őt verte ki puccsal Bozize) szintén magyarázatot vár és egy nemzetközi bizottság felállítását követeli az ügy kivizsgálására. Nem tudom a kedves Olvasó mint gondol, de egy ilyen esetet megítélni rendkívül nehéz. Meg egyáltalán, elképzelhető, hogy a Közép-afrikai Köztársaságban felelőst fognak találni, ha tényleg gyilkosság történt? Máshol államfőket gyilkoltak meg a legminimálisabb felelősségrevonás nélkül, miért lenne ez másképp itt?
A lázadók amúgy is harcoltak volna, ez csak egy újabb indok lehet a küzdelmükre, Bozizéről pedig tudjuk, hogy egyáltalán nem szent és feddhetetlen ember. Ahogy Massi sem volt az, ahogy Bozize mondta róla néhány napja: “ő választotta az életet, amelyben az emberek Kalasnyikovokkal kommunikálnak”. A Közép-afrikai Köztársaságban továbbra is rossz a helyzet, főleg északon, a kisebb lázadó csapatok - akik igazából csak bűnözők, politikai jelszavakkal – válogatás nélkül megtámadnak mindenkit, embereket rabolnak, kisebb hadúrak tűntek fel, vannak útszakaszok, ahol útonállók garázdálkodnak, itt az Úr Ellenállási Hadserege (LRA) is, ezrek és ezrek menekülnek-menekültek el, azaz már igazán égető lenne a helyzet megoldása. Az ENSZ hiába állomásoztat békefenntartókat a térségben, ők még sokszor a segélyszervezeteket is képtelenek megvédeni. A világszervezet szerint egyébként a kormány is gátolja a békefolyamatokat, ennek ellenére a friss, mai bejelentés szerint 20 millió dollárt fognak a béke helyreállítására költeni a jövőben az országban. Az ún. Békealapba lekötött összegből új laktanyákat, rendőrörsöket lehet építeni, továbbá az elmenekült emberek hazatérését, újrakezdését lehet majd támogatni, de például két börtön építésére is van már lekötve pénzösszeg. Ez azonban nem hinném, hogy helyre fogja állítani a békét, ahogy már máshol is láttuk, pénzzel nem lehet megvásárolni a békét, konkrét, katonai lépésekre lenne szükség terepen.
Egyiptom az afrikai foci koronázott királya
Közzététel ideje:| február 3, 2010 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Ha már több posztban foglalkoztunk vele, úgy teljes a kép, ha beszámolunk az Afrikai Nemzetek Kupája végeredményről, amelyet sorozatban harmadszor (összességében hetedik alkalommal) Egyiptom gárdája nyert meg, miután a döntőben esélyeshez méltó módon 1-0-ra megverte a meglepetéscsapat Ghánát.
keep looking »