40 éve gyilkolták meg a kongói forradalmi vezetőt – vajon tényleg saját elvtársai tették?

Közzététel ideje:| március 18, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Pont ma (03.18) van negyven éve, hogy 1977. március 18-án a Kongói Köztársaság forradalmi vezetőjét, a baloldali nézeteiről ismert Marien Ngouabit különös körülmények között egy kommandós alakulat meggyilkolta és amely gyilkosság részletei a mai napig eléggé rejtélyesek. Az biztos, hogy az 1968-ban az akkori elnököt, Alphonse Massamba-Débat-t katonai puccsal megdöntő, majd egy rövid átmeneti időszak után (amíg Alfred Raoul volt az ország ideiglenes miniszterelnöke) 1969-től kezdve Ngouabi elődjénél jóval erősebben lépett fel a kommunista irányzatok mellett (Débat és Ngouabi is a Nemzeti Forradalmi Tanács tagjai voltak), például az ország nevét Kongói Népi Köztársaságra változtatta, megalapította a Kongói Munkáspártot (PCT) és országát deklaráltan Afrika első marxista-leninista államának tartotta.

Nézetei és sok más afrikai vezetőnél látható beidegződései azonban már hatalmának korai szakaszában megmutatták a lehetséges problémákat, hiszen egyrészt rendkívül gyorsan nekilátott az ország hatalmi és gazdasági egyensúlyának észak felé billentéséhez (hiszen ő is észak-kongói származású volt), másrészt gyorsan összerúgta a port az afrikai politika mindmáig meghatározó hatalmával, Párizzsal. Ez utóbbi annak volt köszönhető, hogy Ngouabi jópár alkalommal visszautasította azt a kérést, hogy a Kongói Népi Köztársaság annektálja az akkor még portugál uralom alatt álló, olajban gazdag Cabinda tartományt – így az északi irányú belpolitikai eltolódás és az ellenük végrehajtott különböző tisztogatási akciók miatt amúgy is rendkívül feszült ellenzék soraiban könnyedén sikerült támogatókra lelni egy puccshoz, amelyet egyébként az évek során már többször megpróbáltak különböző hatalmi csoportok (legalább egy tucatszor próbálták meggyilkolni, még egy helikopter-balesetet is sikerült túlélnie 1976-ban).

Így 1977-re Ngouabinak már bőven volt problémája, a gazdaság komoly gondokkal küzdött az olaj árának esése miatt, a paranoia kezdte felütni nála a fejét a folyamatos támadások és merényletkísérletek okán és politikai támogatói is kezdtek ellene fordulni az egyre kapkodóbb intézkedések okán – gondoljunk itt például arra, hogy teljesen át kívánta alakítani a Kongói Munkáspártot, annak vezető testületét 1975-ben feloszlatta és egy mindössze öt tagból álló Különleges Forradalmi Vezetői Tanács (EMSR) kezébe helyezte az irányítói hatalmat és további változásokat helyezett kilátásba. 1977. március elején pedig a lehallgatásoktól tartva Omar Bongo gaboni elnök eléggé ködös telefonbeszélgetésben próbálta felhívni kollégája figyelmét az ellene készülő merényletre, de végül Ngouabi számára csak az vált világossá, amit addig is tudott – készülődik valami ellene. Március 9-én paranoiája már a végletekig fokozódott, kedvenc kutyája furcsa módon elpusztult, kígyókat véltek felfedezni háza udvarán és rémálmai voltak a saját haláláról.

Az ezt követő napokban többször komoly kirohanást intézett megint a franciák ellen, Párizst hibáztatta az országot sújtó összes gazdasági nehézségért és ködös utalásokat tett egy véres leszámolásra is. Mindezek ellenére március 18-án, halála napján minden a megszokott módon kezdődik, Ngouabi bemegy a brazzaville-i egyetemre tanulni, majd az elnöki palotában megbeszéléseket folytat a parlament elnökével és a kongói bíborossal és ebédjét családi körben költi el. Az ebéd után fia távozni igyekszik az elnöki palotából, amikor kifelé menet több ismeretlen fiatal katonát és testőröket lát együtt várakozni a fogadóhelyiségben (például Kimbouala-Nkaya, Mboro vagy Raphael Ontsou tiszteket a testőrségből és Barthélémy Kikadidi századost) és az is feltűnik neki, hogy jóval kevesebb elnöki testőr van a palotában, mint általában. Mire feleszmélhetne, a katonák csoportja és édesapja már verekedésbe és lövöldözésbe bonyolódik és a testőrök a segítség helyett inkább menekülőre fogják – az akkor 14 éves fiú próbál segíteni, de mire odaérhetne, Ngouabi már vérben úszva hever a földön.

A szemtanúk beszámolója szerint az Ontsou névre hallgató fiatal tiszt volt a gyilkos, de ami biztos az az, hogy mire a kórházba érnek az elnök testével, már rég halott. A halálának körülményeiről ismert elméletek közül ez a leggyakrabban elfogadott, de vannak vélemények, amelyek szerint már a palotán kívül, az autójában rohanták le az elnököt – akárhogy is, nem sokkal halálának híre után egy 11 tagból álló katonai tanács veszi át az ország irányítását, élén Joachim Yhombi-Opangóval és Denis Sassou-Nguessóval (itt kezdődik hát az ő története). A tanács első intézkedéseként azonnal kijárási tilalmat vezet be, a határokat lezáratja majd hozzákezd a bűnösökkel való leszámoláshoz, jópár főt megneveznek gyilkosokként (ketten már az akció közben életüket vesztették), valamint Massamba-Débat egykori elnököt a felbújtóként.

Utóbbit 1977. március 25-én ki is végzik rejtélyes körülmények között, az Nguesso által aláírt halálos ítéletet szemtanúk szerint brutális kínzásokkal kísérve hajtják végre, testét pedig ismeretlen helyre temetik. Ezen a napon kivégeznek több, a merényletben állítólag résztvevő testőrt és katonát is (az állítólagos gyilkost, Raphael Ontsout is). 1978. februárjában még egy tárgyalás indul, amelynek keretében további 42 embert vádolnak meg bűnrészességgel, közülük 10-et pedig halálra is ítélnek, amely ítéleteket aztán végre is hajtanak. A leszámolás ezzel nagyjából befejeződik, viszont a merénylet valódi okai és az igazi felbújtók személye a mai napig bizonytalan, csak elméletek és valószínű verziók vannak, a fentebb felvázolt egyes tények sem teljesen bizonyítottak (tehát Ontsou gyilkosként való megnevezése is csak elmélet, valódi bizonyítékok nélkül).

A valóságot valószínűleg sosem fogjuk megismerni, de a legvalószínűbb, hogy Ngouabi a franciák és a kongói ellenzék mellett egyre súlyosabb teherré kezdett válni saját elvtársai számára is, ezt igazolja az is, hogy komolyabb bizonyítási eljárások nélkül a merényletet követő hónapokban jópár tucat elvtárssal számoltak le a párton belül és az egykori forradalmi vezetőt azonnal mártírnak, hősnek állították be.

twitter.com/napiafrika

3 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Tovább forrong a három Kasai: Kamwina Nsapu szelleme tovább él

Közzététel ideje:| március 12, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Megbízható helyi források szerint tegnap (03.11) reggel a Kamwina Nsapu szekta több száz felfegyverzett (főként bozótvágókkal és dárdákkal, de lőfegyverek is feltűntek a kezekben) tagja rohanta le a Kongói Demokratikus Köztársaság Központi-Kasai tartományának Lomani megyéjében található Mwene Ditu városát, majd egész napos harcot folytattak az ott állomásozó kormányerőkkel. A kormányzati közlemény szerint a küzdelemben néhány milícista életét veszítette, míg egy rendőr súlyosan megsérült. Szintén ez a közlemény taglalja, hogy újabb rendőrségi erősítés van úton a város felé, miután a szekta tagjai a várostól nem messze ismét gyülekeznek, hogy újabb rohamra induljanak. Sőt, még vasárnap (03.12) hajnalban is komolyabb harci cselekmények történtek Mwene Ditu külső részein és a néhány elfogott támadó vallomásából az is kiderült, hogy száz kilométerre ettől a településtől, Mbuji Mayi városa ellen szintén támadás készül.

A politikai és katonai palettára magát leginkább 2016 közepétől felhelyező Kamwina Nsapu szektája az elmúlt néhány hónapban rendkívül agresszív, durva háborút kezdett a kormányzati erők ellen Középső-Kasai három megyéjében (illetve a másik két Kasaiban is), állításuk szerint főként azért, hogy a kormány ne nyomja el az itt élőket, megfelelő támogatást adjon nekik, biztosítsa a földjeikhez való hozzáférésüket és leginkább azért, hogy Kinshasa ismerje el az 1966-ban Tshikulában született Jean-Pierre Pandi (törzsi nevén Kamwina Nsapu) mágikus erejét és törzsi fennhatóságát Központi-Kasaiban (és egyáltalán, ismerje el a törzsi vezetők jogait). A törzsi vezetőségét apjától megöröklő Pandi milicíáját főként lubákból építette fel és sajnálatos módon, ahogy fényképeken látni és beszámolókból tudni, a milícia tagságának legalább fele 14 éven aluli fiatal gyermek – így pedig az is érthető, hogy miért van a kormányerők oldalán nagyjából 2 tucatnyi elesett katona és rendőr, míg a milícia vesztesége több száz főre rúg.

Éles lőfegyverrel felfegyverzett, sokat látott kongói katonákra támadnak fiatal gyerekek botokkal és bozótvágókkal azért, hogy a milícia céljait elérje és a törzzsel szemben történt, vélt sérelmeket megtorolják. És a kormányerőket sem kell félteni erőszakosságban, több videó került fel a közösségi oldalakra február végén, amelyeken az látható, ahogy katonai egyenruhába öltözött férfiak gyilkolnak le a Kamwina Nsapu tagjaiként azonosított gyerekeket, férfiakat és nőket. Azt azért fontos tudni, hogy Pandi már nem él, hiszen amikor tavaly augusztusban több száz emberével együtt elbarikádozta magát a falujában, a kormányerők támadást indítottak ellene és több tucat embere mellett ő is életét veszítette a harcokban. De csak a kormány szerint, hívei közül sokan ugyanis a mai napig úgy hiszik, hogy a mindenféle szertartás és törzsi tiszteletadás nélkül eltemetett Pandi még mindig életben van és az augusztusi mészárlás okán a mai napig bosszúhadjáratot folytatnak szerte a három Kasaiban (Központi-Kasai, Keleti-Kasai és Kasai).

A törzsi fennhatóság kérdése mindig is kényes téma volt a Kongói DK-ban és most ez még hangsúlyosabbá vált, hiszen a három Kasai törzsfőnökei szerint ha a kormány nem hajlandó elfogadni a törzsi tradíciókat és hagyományokat, nem ül le tárgyalni a törzsi vezetőkkel, akkor a hasonló fellángolások egyre gyakoribbak lehetnek. Az ezekben a tartományokban állomásozó uruguayi ENSZ-békefenntartók túl sokat nem tudnak hozzátenni a dologhoz, a Kamwina Nsaput leszámítva minden fél csak a konfliktus azonnali beszüntetésére szólít fel – persze az nem segít az ügyben, hogy tucatnyi videó kering az interneten a kormánykatonák brutális visszaéléseiről.

twitter.com/napiafrika

 

5 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

A Mount Coffee újraindulása minden probléma ellenére hatalmas lehetőség Libéria számára

Közzététel ideje:| február 26, 2017 | 1 hozzászólás | GaceTillerro

A libériai Mount Coffee (Kávé-hegység) vízerőműnek és a kapcsolódó infrastuktúrának 1963-ban, világbanki támogatással kezdődött meg a kialakítása és felépítése, majd 1966-ban már elkezdett áramot is termelni a nagyjából 30 kilométerre lévő főváros, Monrovia számára. Néhány évvel később a 2 turbinás, 30 MW energiát termelő vízerőművet kibővítették 64 MW-os teljesítményre és a kilencvenes években még ezt is meg akarták duplázni – de közbeszólt az élet és Charles Taylor, ugyanis az utóbbi irányítása alatt álló lázadók előbb 1990. júliusában elfoglalták a gátat, leállították az innen érkező víz- és áramellátást, majd néhány évvel később teljesen elpusztították és kifosztották a kiszolgáló épületeket és létesítményeket.

Ez értelemszerűen súlyos csapás volt az országnak, hiszen a Mount Coffee biztosította Libéria áramtermelésének 35%-át, így nem csoda, hogy a polgárháború befejeződése után szinte azonnal megkezdődött a tervezés az erőmű újbóli üzembehelyezésére. Az áramkérdés amúgy is sarkalatos pontja a mindennapi libériai életnek, hiszen a polgárháború alatt konkrétan az egész elektromos infrastruktúra megsemmisült, így a többség számára a 21. században a generátor maradt, mint egyetlen megoldás, ha áramot szerettek volna használni. Volt egy-két százaléknyi kivételezett, akik számára a libériai áramszolgáltató gázolajjal üzemeltetett hatalmas generátorokból biztosított valamiféle áramszolgáltatást, de összességében mindenki teljesen magára volt utalva – nem csoda, hogy Libériában volt az egyik legmagasabb a régióban az egy egységre jutó költsége az áramnak.

Így jött el 2013, amikor az Európai Fejlesztési Bank, egy német fejlesztési bank és Norvégia támogatásával elkezdődhetett a Mount Coffee helyreállítása, 2016. decemberére kitűzött újraindulási dátummal. Három fontos tényezőt még ki kell emelni a kezdeti felújítási szerződésből: egyrészt az Ebola-járvány miatt a libériai kormány nem tudott annyit beletenni, amennyit kellett volna, így az Egyesült Államok is beszállt a finanszírozásba, másodsorban az összköltség nem foglalta magában az áram eljuttatásának költségét a fogyasztókhoz, harmadrészt pedig a felújított erőmű teljes kapacitása a korábbi 64 MW-hoz képest 88 MW lett. A Mount Coffee felújítása az áram mellett még halászati lehetőségeket, vízellátást, munkalehetőségeket és a környező utak felújítását is magával hozta, nem mellékesen pedig az iszonyúan környezetszennyező és drága, üzemanyaggal működtetett generátorok egy részét is kiváltotta.

A nagyjából 26 éven keresztül az áramszolgáltatás nélküli életre berendezkedett monroviai társadalom számára tehát óriási szó a Mount Coffee újraindítása, hiszen az emberek alkalmazkodása megmutatta, hogy bár lehet áram nélkül élni, az nem túlságosan kellemes és komfortos élet. Tiger típusú akkumulátorokat használni, mobiltelefonokkal világítani, 2-3 naponta bedugni a fagyasztóládákat 3-4 órára, hogy utána újabb 2-3 napig tartsa a hideget és így tovább – nos, ezek nem mindig a komfortos élet jellemzői. Mindenesetre túlságosan sokáig nem élvezhették az emberek az újraindult Mount Coffee előnyeit, hiszen néhány nappal az ünnepélyes átadás és az áramtermelés megindulása után ismét leállt az áramszolgáltatás, miután egy rézkábelt lopni akaró tolvaj kárt okozott a hálózatban (és életét is veszítette).

Akárhogy is, a kezdeti problémák ellenére ez már óriási lehetőség a monroviai gazdaság és társadalom számára, hiszen a stabil áramszolgáltatás a fejlődés alapja, a boltok így már jóval tovább nyitva tudnak tartani, nem kell az embereknek havonta akár 40-50 ezer forintnyi libériai dollárt összekaparni az éjszakai áramellátás érdekében és a vállalkozás zsebében is jóval több marad, azzal nem is számolva, hogy új szolgáltatások és lehetőségek nyílnak meg a gazdasági szektorok számára. Gratulálunk Libéria!

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

A határok ismét zárva: a csádi lépés a múltat idézi

Közzététel ideje:| február 20, 2017 | 1 hozzászólás | GaceTillerro

Nagyjából az év eleje, január ötödike óta hivatalos le van zárva Csád és Líbia megközelíteleg 1000 kilométeres közös határszakasza, a hivatalos álláspont szerint a terrorista elemek beszivárgásának megakadályozása érdekében. Emellett a határmenti területeket katonai műveleti területeknek minősítették – mindez nem sokkal azután került bejelentésre, hogy az Afrikai Unió egy olyan jelentést tett közzé, amelyben arra figyelmeztette a Líbiával szomszédos országokat, hogy az Egyesült Államok légitámadásai következtében menekülni kényszerülő, Iszlám Államhoz köthető elemek a szomszédoknál keresnek menedéket. A határlezárás és a katonai műveletek bejelentése után nem sokkal a hadsereg egységei meg is indultak a határ felé, hogy ott őrjáratokat végezzenek és biztosítsák a területek biztonságát és stabilitását.

Ezzel pedig Csád most már két irányban küzd a szélsőségesek ellen, egyrészt déli határain (Nigéria illetve Kamerun vonatkozásában) az Iszlám Államnak felesküdött Boko Haram ellen, másrészt most harcot indított a becslések szerint pár száz, Észak-Csádban tartózkodó szélsőséges ellen. Szóval teljesen jogos és érthető a csádi vezetés lépése, de egyes publicisták és magukat szakértőnek tartó újságírók szerint a döntés hátterében a régióban ismét egyre erősödő kormányellenes lázadó mozgalmakkal szembeni fellépés is állhat – erre pedig vannak bizonyítékok, csak decemberben több, lázadók elleni akciót hajtott végre a csádi hadsereg az északi határ mentén (az északi határ mentén, amely hosszú ideig háborús konfliktust kiváltó, vitatott pont volt Líbia és Csád kapcsolatában és a mai napig több ezer akna rejtőzik errefelé a földben).

A rendkívül szigorú intézkedések ellen a napokban hangot emeltek a legészakibb, hatalmas Tibesti régió lakosainak képviselői is (pedig nincsenek túl sokan, alig 30 ezren laknak itt), akik szerint a rengeteg ellenőrzőpont és katona jelentősenn megnehezíti a mindennapi életet, ráadásul a határ lezárása miatt mindennek döbbenetes módon megdrágult az ára – tekintve, hogy itt az üzemanyagtól kezdve a cukron át a ruhákig mindent Líbiából szereztek be eddig. A régióban egészen 2003-ig elég komoly lázadást folytató Mozgalom a Demokráciáért és Igazságért (MDJT) egykori helyettes vezetője, Hassan Soukaya Youssouf is arra figyelmeztetett, hogy az “emberek szörnyen szenvednek a jelenlegi helyzettől”, ami növelheti eddig sem alacsony frusztrációjukat.

A fentebb már röviden taglalt aggályok mellett eléggé valószínűsíthető az is, hogy az Egyesült Államok terrorizmus elleni harcában fontos afrikai szövetségesnek számító Csád ezzel a lépésével is szerezte volna jelezni az új amerikai elnöknek, hogy N’Djamena továbbra is fontos partner szeretne lenni – és ennek értelemszerűen azt az oldalát is élvezni, hogy bizonyos mértékig a világhatalmak szemet hunynak ilyen-olyan kormányzati lépések felett. De akármilyen okok is vannak a háttérben, az biztos, hogy jelenleg a határ határozatlan ideig le van zárva.

twitter.com/napiafrika

7 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

A kenyai egészségügy a teljes összeomlás határán – tovább folytatódik az orvosok sztrájkja

Közzététel ideje:| február 15, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

Sokszor, sok sztrájk kapcsán fel szokott merülni (a támogató hangok mellett) a sztrájk miatt problémákkal szembesülő utasok, ügyfelek, páciensek stb. részéről, hogy az állam miért is nem kényszeríti-kényszerítheti rá a sztrájkolókat a munka felvételére, amelynek felfüggesztése súlyos problémákat okoz, esetenként egész társadalmakat bénít meg. Egy ilyen eset például a brazil rendőrsztrájk, amelynek eredményeként döbbenetes káosz szabadult el egyes városokban és az államnak a katonaságot is be kellett vetnie – miközben a rendőröket megpróbálják a munka felvételére kényszeríteni. De hogy a kényszerítés valószínűleg nem a legjobb megoldás, azt most látjuk Kenyában is, ahol a tavaly december ötödike óta sztrájkoló orvosokat a kormány a legkeményebb eszközökkel akarja a munka újbóli felvételére kényszeríteni – a napokban hét szakszervezeti tisztviselőt zártak börtönbe egy hónapra, amiért nem tettek meg mindent a sztrájk felfüggesztéséért (bár nemrégiben végül szabadon engedték őket egy másik bírósági döntés alapján).

A majdnem 6000 orvos munkabeszüntetése nagyjából padlóra küldte a kenyai egészségügyi rendszert, kórházakat kellett bezárni és betegek sokasága maradt teljes ellátás nélkül. A szakszervezetiek bebörtönzése mindenesetre ellenkező reakciót váltott ki a sztrájkolókból, ugyanis a szakszervet azonnali hatállyal berekesztette a megbeszéléseket a kormánnyal és virrasztást kezdett a börtönnél társaik szabadon bocsátása érdekében. És persze ahogy ilyenkor lenni szokott, a történetből már politikai ügy is kerekedett, hiszen az augusztusi választások közeledtével az ellenzék tökéletes eszközt lát az orvosok ügyében arra, hogy leszámoljon Uhuru Kenyatta elnökkel, így megállás nélkül mennek a vádaskodások és bírálatok a kormány irányában, amely úgy tűnik, hogy képtelen beváltani azt az ígéretét, amelyet egy 2013-ban kötött egyeszségben tett az orvosok munkakörülményeinek, életszínvonalának javítására.

Többek között a munkaórák szabályozását, a kórházak felszerelésének javítását, oktatási programokat és béremelést ígért anno a vezetés, amelyeket most képtelen ebben a formában valóra váltani, a sztrájkolóknak pedig értelemszerűen az egyszeri 40%-os emelés nem teljesíti a követelését, hiszen ők a teljes bérrendszer átalakítását szeretnék (alapbérek emelése, túlórapénz emelése stb.). A sztrájk hatásaként milliók nem jutnak jelenleg ellátáshoz vagy csak a rendkívül drága magánintézményekben tudják azt megkapni és rengeteg olyan elhalálozás történt, amely egyértelműen a kórházak bezárásához, az orvosok munkabeszüntetéséhez köthető. Ráadásul mivel oktatókórházak is bezártak, az új orvosok megérkezése a munkaerőpiacra szintén késlekedik, így az amúgy is krónikus orvoshiány nem mostanában kerül megoldásra. Tehát jelenleg a az ötvenmilliós Kenyában minden egészségügyi terhet a magánkórházak és a vallási alapon, egyházak által működtetett intézmények viselnek, miközben a kormány elbocsátásokkal, a jelenlegi fizetés teljes felfüggesztésével és külföldi orvosok behozatalával igyekszik megoldani a problémát.

És hogy milyen pénzekről beszélünk? Az átlagos orvosi fizetés átszámítva nagyjából 200-250 ezer forintnak megfelelő kenyai schilling környékén mozog, a tapasztaltabbak 300-400 ezer forintnyi schilling környékén keresnek és ezeket a pénzeket szeretnék most megsokszorozni úgy, hogy jelentősen átlépjék az 1 millió forintnyi schillinges határt a tapasztalat függvényében – 500 ezer forintnak megfelelő schillinges kezdőfizetést akarnak egy, szakmába éppen belépő új orvosnak. Érdekes kérdés az orvosi eskü is, hiszen a szakszervezet szerint az orvosok pont azzal tesznek jót az ország lakosságának, hogy most nem dolgoznak, hiszen ha több pénzt, jobb eszközöket kapnak, akkor még lelkesebben, elhivatottabban fognak dolgozni majd és jóval több orvos lesz majd a rendszerben. Persze azt is be kell látni, hogy ez nem vigasztalja azokat, akik azért veszítették el családtagjaikat, mert az orvosok nem voltak hajlandóak ellátni őket – és hát az emberek a kormánynak fizetik az adójukat, ők nem felelősek azért, hogy az adóból mennyi jut az egészségügyre.

Rövidtávon így nem is lehet kérdés, hogy a kormánynak bármi áron helyre kell állítani az egészségügy működését (és ehhez valószínűleg az út nem az erőszakon keresztül vezet), hogy ne legyen teljes az összeomlás, hosszabb távon viszont betartott és lefektetett egyezségekkel kell megtámogatni, illetve teljes törvényi reformokkal kell átalakítani a kenyai egészségügyet, amely jelenleg pénzügyi szempontból óriási teher egy átlagember számára, aki ellátáshoz szeretne jutni. És ha ehhez külföldi orvosokat kell behozni az országba, ha a nulláról kell újra felépíteni a társadalombiztosítást, akkor azt kell meglépnie a kormánynak, de a jelenlegi állapotok nem tarthatóak fenn tovább és főleg azért nem, mert az egész történetben a legnagyobb áldozat az az átlag kenyai, aki semmit sem tud az orvosok követeléseiről vagy éppen a kormány intézkedéseiről, ő csak azt tudja, hogy nem számíthat sehol sem állami ellátásra, ha problémája támad, így ha élni akar, akkor egy életre eladósodik a magánkórházi számlája okán. Az orvosok esetében pedig tömeges a kivándorlás Botswana, Namíbia irányába szinte kizárólag a fizetések okán, amely iszonyú terheket tesz az otthon maradó doktorok vállára, jelenleg a nemzetközileg is elfogadott 1000 páciens/1 orvos arányhoz közel 40 ezer orvos hiányzik a rendszerből. Milyen ismerős problémák ezek…pedig Kenyában járunk.

twitter.com/napiafrika

6 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

Tshisekedi emlékére – a kongói helyzet rövid áttekintése jövőképpel

Közzététel ideje:| február 8, 2017 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro

2016. december 31-én este, a Kongói Demokratikus Köztársaság jelenlegi elnökének, Joseph Kabilának a politikai tömörülése (szimplán csak Elnöki Többség – PM) és a Rassemblement néven ismertté vált ellenzék blokk Etienne Tshisekedi, nemrégiben elhunyt ellenzéki vezér vezetésével egyezséget kötött, hogy a totális káosz helyett (amely azért várt volna a Kongói DK-ra, mert Kabila nem adta át az alkotmánynak megfelelően pozícióját egy demokratikusan megválasztott elnöknek december 20-án) 2017 végéig egy átmeneti időszak során Kabila tovább vezetheti az országot egy, a Rassemblement által delegált miniszterelnök mellett, akinek feladata a sokadszorra elhalasztott választások megszervezése és lebonyolítása lesz.

Ennek az átmenetnek a biztosítása érdekében külön bizottságot hoznak majd létre, illetve Kabila jószándéka jeléül politikai foglyok tucatjainak elengedésére tett ígéretet. Persze az egyezség csak a legmagasabb szinteken mutat jól, a PM és a Rassemblement folyamatos harcban áll egymással, hogy most akkor figyelembe kell-e venni még az ország alkotmányát a december 31-én kötött egyezségnél vagy sem, illetve most akkor egyetlen miniszterelnököt jelöl az ellenzék, vagy jelölteket kell adniuk Kabilának, akik közül majd ő választhat. És akkor ezek még csak a politikai csatározások voltak, ugyanis már 2016 során végig és most az alku megkötése, majd Tshisekedi halála után is egyre csak romlik a biztonsági helyzet, tüntetések sokasága történt és történik és már nem csak Kinshasában feszült a helyzet, hanem az ország egészében.

Észak-Kivunál már majdnem le lehetne írni azt a szörnyű frázist, hogy “ahogy megszokhattuk”, de sajnos Beni környékén tényleg tovább folytatódik a helyi milíciák erőszakhulláma, viszont aggasztó módon Középső-Kasai (a Kamwina Nsapu milícia harcosainak vezetésével) és Középső-Kongó (a Bundu Dia Kongo fellángoló agressziójának eredményeként) tartományaiban is felütötték fejüket ellenálló csoportok és elemek, ráadásul egyes blogok és hírforrások arról számoltak be, hogy a hírhedt M23-hoz köthető egykori harcosok ismét milíciába tömörülve akcióznak a Virunga-park környékén. Ráadásul Tshisekedi halálával a megosztott és apró frakciókra töredezett ellenzék legendás vezérét veszítette el, aki évtizedes politikai harcai és kudarcai után 2016-ban sikerrel tért vissza a politikai palettára a Rassemblement létrehozásával és tízezrek utcára hívásával a változás érdekében.

Jelenlétével, személyiségével képes volt a folyton marakodó ellenzékieket nagyjából egységbe tömöríteni és szintén neki volt köszönhető a december 31-én kicsikart egyezség, de most pont akkor ment el az egyébként egészségi problémákkal már évek óta küzdő politikus, amikor annak az alkunak a megvalósítása komoly problémákba ütközött – és a Rassemblement a fókuszt is elveszítette, hiszen jelenleg már az utódlásért megy a harc. A több felmerült név (köztük Tshisekedi fia) közül talán Moïse Katumbi lenne az egyértelmű választás, de az ő függő bírósági ügye még nem zárult le, így bizonyos mértékig száműzetésben él külföldön – plusz népszerűségét leszámítva semmiféle politikai súlya nincs.

Amiben egyébként most mindenki reménykedhet az egyrészt az a tény, hogy minden vita ellenére egy dologban az ellenzék egységes, a követelésben, hogy Kabilának mennie kell, másrészt ha a nemzetközi támogatás sem csökken a változás irányában, akkor Kabila nem tudja meglovagolni az ellenzéki megosztottságot és nem tud valamilyen módon továbbra is hatalmon maradni. Mindentől függetlenül reménykedjünk abban, hogy hasonlót nem fogunk soha többé ebben a hatalmas országban látni, mint amit az elmúlt két évtizedben láttunk. És persze ne felejtsünk el megemlékezni Tshisekediről sem, akinek a nevéhez az első kongói ellenzéki párt megalapítása fűződik és aki szembeszállt Mobutu Sese Sekoval és Laurent Kabilával is.

twitter.com/napiafrika

9 ember kedveli ezt a posztot.Tetszett az írás.

keep looking »
  • RSS és kapcsolat – Info

    Rss link:
    www.mindennapiafrika.info/rss
    Kapcsolat:
    mindennapiafrika@gmail.com
    Twitter:
    twitter.com/napiafrika

  • Szavazás

    Az új elnök megválasztásával tényleg ismét helyreáll a demokratikus rend Szomáliában?

    View Results

    Loading ... Loading ...
  • Címkék