A “hal helyett tanítsunk halat fogni” tipikus és reménykeltő esete
Közzététel ideje:| május 16, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Ahogy valószínűleg az Afrikát szeretők többsége emlékszik rá, még 2000-ben az ENSZ összes tagállama elkötelezte magát az ún. Milleniumi Fejlesztési Célok mellett, amelynek legfőbb célja a világ mélyszegénységben élő populációjának csökkentése volt 2015-re, persze tucatnyi egyéb cél mellett, az oktatás, az egészségügy vagy éppen a tiszta ivóvízhez jutás területén. Nem kérdés, hogy a szubszaharai Afrika van a legnehezebb helyzetben, már ami a célok elérését illeti, hiszen lemaradásban vannak az összes kitűzött irány esetében, például az éhség vagy a szegénység csökkentésének ügyében. A Milleniumi Falvak program a Célok egyik részét képezi és célkitűzése, hogy a kormányokkal együttműködve 10 afrikai országban 12 különböző falu esetében végrehajtsák a fejlesztési célokat, amelynek elérése érdekében ezek a falvak öt éven át kapnak lakosonként évente 110 dollárnak megfelelő értékben élelmiszert, egészségügyi és oktatási felszereléseket az ENSZ-től – ennek az összegnek 70%-át külföldi támogatók, 20%-át helyi szervezetek és a kormány, a maradékot pedig az adott falusi közösség adja össze. Az első ilyen kijelölt falu Sauri volt, Kenyában, ahol a 2004-es kezdés után már két éven belül olyan szintre jutottak a helyi farmerek, hogy éhség és segélyek helyett már eladásra is tudtak terményeket termelni, de hasonló fejlődést mutatott a második falu, a 2005-ben kijelölt etióp Koraro is. A falvak kijelölésénél fő szempont az volt, hogy a szubszaharai régió minden területét lefedjék, éhínségtől gyakran sújtott térségeket támogassanak és az adott ország érintett részén stabil biztonsági helyzet álljon fenn. A következő videóban a malawi Mwandamába látogatunk, amely a legközelebbi földes úttól is több mint hat kilométerre fekszik (!) és a gyerekeknek legalább ennyit kell megtenniük, ha az iskolába akarnak menni vagy szüleiknek is, ha vizért indulnak – tökéletes alany a program számára.
A 3 éves madagaszkári politikai krízis megoldása még látóhatáron sincs
Közzététel ideje:| május 15, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Az elmúlt három év madagaszkári politikai eseményeinek ismeretében az könnyen belátható, hogy a nagy nemzetközi és belpolitikai nyomás ellenére sem stabilizálódott minimálisan sem a helyzet és az egykori antananarivo-i polgármester, Andry Rajoelina átmenetinek szánt elnöksége alatt a teljes bizonytalanságba és káoszba süllyedt a politikai élet a gyönyörű szigetországban – ennek pedig súlyos hatásai voltak a társadalomra és a gazdaságra is. Anélkül, hogy komolyabb wikipéda-jellegű oktatásba mennénk át, néhány mondatban fussuk át, hogy jutottunk el a mostani instabil helyzetig, amikor a szituáció rendezésével megbízott ENSZ-misszió gyakoribb vendég a fővárosban, mint egy menetrendszerinti repülőjárat pilótája.
Rajoelina jelenlegi legnagyobb vetélytársának és ex-elnöknek, Marc Ravalomananának a kormánya ellen még 2009. januárjában kezdtek tüntetni előbbi hívei és a hónapokon át tartó véres megmozdulások (erről írtam már itt) eredményeként Ravalomanana lemondott és egy katonai tanácsnak adta át a hatalmat – azt feltételezve, hogy a mindig semleges hadsereg majd rendezi a helyzetet, nem így történt, a katonák azonnal átadták a vezetést Rajoelinának, aki így 2009. március 21.-én a néhány héttel korábban létrehozott Átmeneti Főhatóság (attól átmeneti, hogy elvileg 24 hónap múlva átadta volna a hatalmat egy demokratikusan választott vezetőnek) fejeként az ország elnökévé vált és ugyanezen a napon feloszlatta a parlamentet is. Ezt azonban a nemzetközi közösség azóta sem igazán volt hajlandó elismerni (egy-két kivételtől eltekintve), ráadásul Ravalomanana hívei folyamatosan tüntetéseket tartanak, hiába ültek már a felek több ízben tárgyalóasztalhoz.
Ugyebár az volt az eredeti elképzelés egy 2009. augusztusi maputo-i megállapodásnak megfelelően, hogy majd az Átmeneti Főhatóság onnantól számított 15 hónapon belül elnökválasztást szervez és egy többpárti kormányt hoz létre, de miután sem előbbinek időpontjában, sem utóbbinak összetételében nem sikerült megállapodni (Rajoelina egyébként megfigyelhetően ritkán hajlandó kompromisszumokra), 2010-et Madagaszkár már úgy köszöntötte, hogy nem volt többpárti kormánya és az elnökválasztást is hónapról-hónapra halasztgatták. Hiába jöttek évközben nemzetközi szankciók az Afrikai Unió részéről és hiába fogott össze Ravalomananával szinte a teljes ellenzék, az elnökválasztás és a parlamenti választás időpontja már 2011-re tolódott, és ezt még Rajoelina megspékelte egy tervezett alkotmányos szavazással is (ezt is többször betervezték már a 2009-es hatalomátvétel óta), amellyel hatalmát kívánta legitimizálni (hiszen a korábbi alaptörvény szerint minimum 40 éves életkorral lehet valaki elnök, az egykori polgármester pedig még mindig bőven a limit alatt van). Az új alkotmányt végül elfogadták 2010 végén, de ez semmiben nem befolyásolta a politikai helyzetet, tüntetések sorozata zajlott az országban, bizonyos katonai frakciók puccsot terveztek és próbáltak meg sikertelenül, az elnök- és parlamenti választás időpontja pedig továbbra sem volt rögzítve, csak ígéretekben létezett.
Ismét született egy egyezség a felek között még tavaly szeptemberben, hogy 2013. szeptemberéig megrendezésre kerülnek a választások és végre a távollétében (hatalomból történő eltávolítása után a Dél-afrikai Köztársaságba menekült) életfogytiglani börtönre és kényszermunkára ítélt Ravalomanana hazatérését is engedélyezték – bár nem hivatalosan köztudott a tény, hogy amint hazatérne, letartóztatnák. 2011 tehát ismét csak a halasztásokról szólt, de az idei év májusára kitűzött új választási dátumot is eltolták már valószínűleg novemberre, annak ellenére, hogy néhány héttel ezelőtt az ENSZ bejelentette, hogy a feltételek már adottak a voksolások lebonyolítására, miután vizsgálatokat folytatott országszerte. Jelenleg mindenki az idén februárban létrehozott Átmeneti Független Nemzeti Választási Bizottság (CENIT) május 28.-i tájékoztatójára vár, amikor be fogják jelenteni a tervezett választási dátumokat – helyi médiumok már megszellőztették, hogy a korábban egy napra tervezett elnök- és parlamenti választásokat kettéválasztják és november, de legkésőbb jövő januárban urnákhoz járulhatnak az emberek. A vélemények persze megoszlanak, míg egyesek, főleg civil csoportok és az afrikai közösség, mindenképpen idén szeretnének választásokat látni (ezzel is csökkentve a három éve tartó káosz további hatásait és megakadályozva egyes személyi érdekek további érvényesülését), addig az ENSZ, az Európai Unió és a helyi politikai elit jövő évi voksolást akar, mert szerintük az idei évben hátralévő időszakban már nem lehetne jól megszervezni egy ilyen méretű szavazást, ezzel pedig újabb krízis alakulhatna ki – sárdobálás, eredmények el nem ismerése, tüntetések.
Meg aztán kérdés, hogy indulhatna-e Ravalomanana? Bár elfogadták az amnesztiáról szóló törvényt és papíron hazatérhetne, sokan valószínűsítik, hogy hazatérése nem menne olyan simán, mint azt gondolnánk, főleg azt figyelembe véve, hogy hívei hetek óta tüntetnek rendszeresen és az általa jelölt képviselők többször maradtak távol a Rajoelina-kabinet megbeszéléseiről. A visszatérés ellen szól az is, hogy egy újabb megbeszélés keretében az ellenzékiek hivatalos nyilatkozatot akartak aláíratni a száműzetésben élő politikusok visszatéréséről, de arról a találkozón az összes, Rajoelinához közeli csoport képviselője közül senki sem jelent meg. Látható, hogy a választási bizottságnak most óriási szüksége van az ENSZ segítségére, mert az biztos, hogy a világszervezet szakértőinek támogatása nélkül idén biztosan nem lesz választás, ezt a bizottság elnöke, Beatrice Atallah is elismerte néhány napja.
Leul Abate: egy elfelejtett hős
Közzététel ideje:| május 10, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Ez eléggé sziruposan hangozhat, de kétség sem férhet ahhoz, hogy egy ország nemzeti önérzetének összekovácsolásához nagy szükség van hősökre, hősként tisztelhető emberekre, gondoljunk például a kenyai futókat Kenyában övező csodálatra, a sierra leonei polgárháború idején gyerekeket mentő újságírókra, vagy a pilótaként dolgozó Chesley B. “Sully” Sullenbergerről, aki nem is olyan régen 155 utas életét mentette meg az Egyesült Államokban, amikor sikeres kényszerleszállást hajtott végre a Hudson folyón. Ezek az emberek mindig a médiafigyelem központjába kerülnek, könyvek és újságcikkek születnek róluk, cselekedeteik, teljesíményük pedig még a történelemkönyvekbe is bekerül. Persze vannak meg nem énekelt hősök is, akiknek teljesítménye esetenként nem is biztos, hogy annyira kimagasló vagy tetteik esetenként megkérdőjelezhetőek, mégis tökéletes példát mutatnak az emberi élni akarásról és a választott hivatásuknak való megfelelésről – egészen akár a halálig.
Ilyen meg nem énekelt hős, Leul Abate kapitány, akinek a neve elsőre valószínűleg nem ismerős sokak számára, de ennek a videónak a megtekintése után már többen kapizsgálni fogják, miről is nevezetes ez az etióp pilóta:
Abate volt a kapitánya az Etióp Légitársaság ET961-es járatának 1996. november 23.-án, amikor alig 15 perccel az Addisz-Abebából történt felszállás után (ez volt a második állomás a Bombay – Addisz-Abeba – Nairobi – Brazzaville – Lagos – Abidjan útvonalon) három etióp merénylő, név szerint Alemayehu Bekeli Belayneh, Mathias Solomon Belay és Sultan Ali Hussein, irányítása alá vonta a gépet és a személyzetet arra kényszerítette, hogy a 175 utassal együtt Ausztrália felé vegyék az irányt – annak ellenére, hogy ennyi üzemanyag nem volt a repülőgépben. A szemtanúk beszámolója szerint a húszas éveikben járó, idegileg instabilnak tűnő fiatalok közül az egyik rohant elsőként a pilótafülkéhez azt kiabálva, hogy bomba van nála, míg társai követték, majd miután a pilóták engedelmeskedtek a fenyegetésnek, a fedélzeti hangosbemondón bejelentették, hogy ők az etióp kormány ellenfelei, nemrég szabadultak és most Ausztráliába tartanak politikai menedékjogban reménykedve. Bár kezdetben még azt hangoztatták, hogy tizenegyen vannak és éles bomba van náluk, később kiderült, hogy sem bombáról, sem komolyabb csapatról nem volt szó. Miután a minden ülés mögött megtalálható magazinból kiderült, hogy a Boeing 767-260ER teli tankkal képes lenne megtenni az utat Addisz-Abebából Ausztráliáig, a túszejtők nem hitték el a kapitány indoklását, mely szerint a tankot csak az útvonalnak megfelelő mennyiségű üzemanyaggal töltötték fel – ennek ismeretében kezdetben a pilóta végig az afrikai partok mellett repült (azt állítva, hogy egyenesen Ausztrália felé tart) és amikor a gépeltérítők ezt észlelték, Abate úgy döntött a Comore-szigeteken fogja letenni a gépet.
Tehát Leul és másodpilótája, Yonis Mekuria a tragikus kilátások ellenére a gépeltérítők kívánságának megfelelően cselekedett és látszólag Ausztrália felé vették az irányt, de négy órával később amikor a Comore-szigetek közelében, 12000 méter magasan már biztos volt, hogy rövidesen elfogy a kerozin, Leul kétségbeesetten megpróbálta meggyőzni az akkor már eléggé részeg támadókat, hadd szálljanak le üzemanyagért a szigetország repülőterén – közben a géppel több kört írt le a szigetek körül. Ekkor már az egyik motor és a kommunikációs berendezések nem működtek, másodpilótáját le is ütötték egy fejszével és fokozva a feszültséget, az egyik részeg támadó saját maga ült a pilótaszékbe, megpróbálva irányítani a hatalmas gépet. Nem sokkal később elfogyott az üzemanyag, leállt az összes motor, így a közben magához tért Mekuria utolsó esélyként rátámadt a gépeltérítőkre 90 másodperccel a becsapódás előtt, megkísérelve visszavenni az irányítást, ami rövid ideig sikerült is neki – ez időt adott arra Abaténak, hogy egy manuális kis turbinát használva minimális funkciókat visszacsaljon a repülőgépbe és nagyjából 300 méterre a Grande Comore-sziget homokos partjától elkerülje a Le Galawa hotelbe való becsapódást és 320 kilométer per órás sebességgel leszállást kíséreljen meg a sekély vízben.
A pilóták beszámolója szerint akár teljes sikerrel is végződhetett volna a történet, ha a támadók nem zavarják meg Abatét, aki így elveszítette tájékozódási pontját és a Grande Comore-sziget repülőtere helyett, ahogy a videón is látszik, a vízben landolt a géppel – tapasztalatának számlájára írható, hogy a hullámokkal párhuzamosan érkezett és ha a gép bal szárnya nem akad el egy zátonyban, akár hibátlan is lehetett volna a kényszerleszállás. Így sajnos 125 utas életét vesztette, a két pilóta azonban életben maradt és ki is tüntették őket az esemény után bátor helytállásuk miatt – a sok halálos áldozat egyébként a pániknak és nem a becsapódásnak tudható be, ugyanis rengeteg olyan utas volt, aki már a géptestben felfújta a mentőmellényét, így pedig végzetesen beszorult a süllyedés után. Abaténak nem ez volt az első ilyen eltérítéses esete, 1991-ben és 1995-ben belföldi Boeing 737-es járatokon támadták meg és próbálták rávenni egy új úticélra, de mindkét esetben sikerrel lebeszélte támadóit és sértetlenül letette a gépeket. Ahogy nem sokkal a comore-szigeteki kényszerleszállás után elmondta, ez alkalommal tudta, hogy szavakkal nem fog semmire jutni, mert a már részegen akcióba lépő gépeltérítők tudták, hogy vágyuk reménytelen – Ausztrália túl messze van. Ebben a nyilatkozatában mondta azt is, hogy ő csak azt tette, amit kellett, hogy megmentse utasait és igazából a kényszerleszállás közben biztos volt benne, hogy képes lesz megcsinálni, csak a sekély víz és a zátony meglepte, plusz a gépeltérítők utolsó támadása megzavarta a koncentrációban.
A zuhanás után a két pilóta egy mentőtutajjal hagyta el a roncsot és rövid pihenő után tovább folytatta a munkát az etióp légitársaságnál. Egy kollégájuk szerint, a két férfi Afrika legjobb pilótái közé tartozik és a helyzet meglepően hatékony kezelésében valószínűleg szerepet játszott az is, hogy az etióp belföldi légiközlekedésben rengeteg apró, nehezen megközelíthető és rossz minőségű kifutópálya van használatban, így Abaténak volt hol gyakorlatot szereznie. A lezuhant, Zulunak becézett gép egyébként első repülését 1987. szeptember 17.-én hajtotta végre és a katasztrófa napján 9 éves és 67 napos volt.
Ez pedig a történet a főszereplők szájából elmesélve:
Szudán: a déli után ismét megnyílt a nyugati front is
Közzététel ideje:| május 9, 2012 | Még nincs hozzászólás | GaceTillerro
Miközben Szudán és Dél-Szudán határán robbanásig feszült a hangulat jelen pillanatban is (annak ellenére, hogy ma (05.09) kellett volna a két országnak visszavonnia csapatait a határvidékről, állítólagosan a szudáni légierő napok óta bombázza déli szomszédjának határmenti vidékeit és a hadseregek egységei is többször összecsaptak), mondhatni csőstül jön a baj, hiszen kedden (05.08.) az évtizedes szenvedéssel és humanitárius katasztrófával sújtott Darfúrban, a dél-darfúri tartományi fővárostól, Nyalától 100 kilométerre fekvő Girayda városát rövid harcok után elfoglalta (több terepjárót és fegyvereket zsákmányolva) a Szudáni Felszabadítási Hadsereg (SLA) Minni Minnawi illetve Abdelwahid Nur nevével fémjelzett két frakciója (egy 37 autóból álló konvojjal érkeztek), amelyek a tavaly, több lázadó csoport laza szövetségéből létrehozott Szudáni Forradalmi Front (SRF) tagjai.
A 2003-ban kezdődött és a mai napig nem lezárult darfúri konfliktus kiújulása minden valószínűség szerint a Kartúm és Juba közötti feszült helyzet szülte biztonsági vákumnak köszönhető, hiszen azzal egyidőben, hogy minden hírügynökségnél vezető hírként kezdtek megjelenni a Heglig-olajmezők körüli katonai akciók, jelentések érkeztek Dél-Darfúrból is lázadó támadásokról. Az ENSZ és az Afrikai Unió közös békefenntartó missziója, az UNAMID nem nagyon képes komolyabb változást elérni és a régió biztonságát javítani, ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a mostani, Giraydát ért támadást is konkrétan csak “tudomásul vették”, semmiféle akciót nem tettek egészen addig (annak ellenére, hogy egy jelentősebb menekülttábor és egy UNAMID bázis is van a városkában illetve annak közelében), míg a mai napon (05.09.) a szudáni hadsereg megerősített egységei véres harcban vissza nem foglalták a települést a lázadóktól.
Egyes helyszíni beszámolók szerint a város üzleteit kifosztották, több civil életét veszítette a harcokban és épületekben is károk keletkeztek, ami tökéletesen igazolja a helyzet jelenlegi állapotát – az egykoron komoly katonai konfliktusként létező darfúri harcokban a lázadók mára már majdnemhogy bűnözői szintre süllyedtek le. Mindenesetre a Minnawi-frakció szóvivője, Abdullah Mursal egy telefonos interjúban cáfolta, hogy az SRF harcosait kiűzték volna a területről, így jelenleg helyszíni információk hiányában nem lehetünk biztosak, mi is történik Giraydában.
François Hollande: nem várható nagy változás az Afrika-politikában
Közzététel ideje:| május 7, 2012 | 1 hozzászólás | GaceTillerro
A mai napra (05.07.) biztossá vált, hogy a szocialista François Hollande legyőzte Nicolas Sarkozyt a franciaországi elnökválasztás második fordulójában, így 17 év után ismét a francia baloldal tér vissza a hatalomba. Hollande 51,67 százalékot szerzett, míg Sarkozy 48,33 százalékot ért el, a részvétel 81,03 százalékos volt azon a választáson, amelyet az egész világ, de Európa mindenképpen közelről figyelt, hiszen Franciaország az egyik fő pillér az európai gazdaság helyreállítására kidolgozott tervben, amelynek megvalósítása az egész világgazdaság teljesítményére hatással lehet. De a történelmi és a jelenkori szoros kapcsolatok fényében Afrika számára is fontos volt az elnökválasztás, ennek megfelelően alig pár órával az eredmények hivatalossá válása után csak úgy özönleni kezdtek a gratulációk és nyilatkozatok a fekete kontinensről Párizs felé.
Az Afrikai Unió és egyben Benin elnöke, Dr. Thomas Boni Yayi hatalmas változásokat remél a szocialista hatalomátvétel után, a politikus ugyanis abban bízik, hogy Hollande jobban Afrika mellé áll az ENSZ-ben és egyáltalán az egész nemzetközi diplomáciában – például nagyon érdekes lesz, hogy változik-e Párizs hozzáállása Marokkó és a nyugat-szaharai helyzet rendezését illetően. Rabatban erre nem igazán számítanak, VI. Mohammed király legalábbis nyilatkozatában nem fejezte ki aggodalmát a jövőt illetően, gratulált Hollande győzelméhez és a jó kapcsolatok (Marokkó első számú kereskedelmi partnere Franciaország) stabil fenntartását helyezte kilátásba a következő időszakra – az afrikai gazdasági kapcsolatok javításáról és még szorossabbá fonásáról Hollande is beszélt már többször. Megfigyelhető volt egyfajta tendencia az afrikai reakciókban, hiszen például Gabonban, Csádban és Elefántcsontparton a kormány a kapcsolatok javulását de legalábbis szinten tartását reméli Hollande hatalomra jutásától, míg a helyi ellenzék kivétel nélkül az erős francia befolyás csökkenését várja.
De amiért Afrika-szerte többen örültek a szocialista győzelemnek, mint ahányan nem, az a bevándorlási politika jövője miatt volt, hiszen valószínűsíthető, hogy ugyan komolyabb átalakítások árán, de az új francia elnök kedvezőbb bevándorlási irányzattal fogja segíteni az afrikai emberek Európába jutását (bár előzetesen a bevándorlási kvóták csökkentéséről beszélt az új vezető) – ennek örültek nagyon Szenegálban és a Comore-szigeteken is, ahol még ünneplés is volt az utcákon. Amiben azonban biztosak lehetünk, hogy bár Nicolas Sarkozy-hez képest Hollande enyhébb és kevésbé arrogánsabb hangnemet fog megütni a francia Afrikával szemben (emlékezhetünk a most távozó elnök egy-két igen szélsőséges megnyilvánulására a fekete kontinenst illetően), Franciaország Afrika-politikája alapjaiban nem fog megváltozni, hiába is reménykednek ebben oly sokan – ami változás lehet, hogy ebben a periódusban Párizs már inkább partnerként fog az afrikai országokra tekinteni, nem pedig a múlt miatt “kötelezően dédelgetendő” kisgyermekekként.
Az észak-afrikai származású franciák és bevándorlók pedig igazán megkönnyebbülhettek Sarkozy bukása után, hiszen az előző elnök zéró tolerancia-elveinek köszönhetően a társadalom bizonyos rétegei bizonyos mértékben kirekesztetté kezdtek válni, és valószínűleg Hollande egészen más politikával fogja megközelíteni a Franciaországban oly érzékeny muszlim-kérdést is. Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy az Európát és Franciaországot is fojtogató gazdasági problémák közepette nem igazán várható komolyabb változás Franciaország és Afrika kapcsolatában, kisebb változások elképzelhetőek, de semmi komoly vagy megrázó erejű.
Elstartolt a Big Brother Afrika 7. évada: idén is nigériai győzelem várható?
Közzététel ideje:| május 6, 2012 | 2 hozzászólás | GaceTillerro
Ismét eljött az idő, a legnagyobb és legismertebb afrikai televíziós műsor, a Big Brother Afrika újabb évada, a Stargame a mai napon (05.06.) elstartolt és az elkövetkezendő három hónapban (91 nap) az érintett országok nézettségi listáinak élén fog szerepelni, ehhez nem férhet kétség. A lelkesedés már előzetesen óriási volt, a műsor Facebook oldalát már jóval több mint 800 ezer ember jelölte meg kedveltként és a műsor Twitter-fiókját is több tízezren követik. A Big Brother Afrika (BBA) 7. évadának nagyszabású megnyitóján, Johannesburgban rengeteg híresség lépett fel, köztük az amerikai rapper J. Cole, Camp Mulla Kenyából vagy a nigériai Naeto C.. Az idei évad kicsit más lesz mint az eddigiek, egyrészt a résztvevőket illetően is, hiszen a BBA-ban kezdettől fogva résztvevő országok (Angola, Botswana, Ghána, Kenya, Malawi, Namíbia, Nigéria, Dél-afrikai Köztársaság, Tanzánia, Uganda, Zambia, Zimbabwe) mellé az idei évadtól csatlakozott Libéria és Sierra Leone is, a korábbi résztvevő Etiópia idén nem képviselteti magát, Mozambik résztvevőjének speciális szerepe pedig később kerül bejelentésre.
Másrészt pedig ezúttal két ház lesz a valóságshow-ban, a Belváros és a Külváros, ahova minden ország egy-egy jelöltje költözhetett be, az idei évadban egy párral együtt, aki lehet rokon, élettárs, szerető és persze a korábbiaknak megfelelően lesznek híresebb résztvevők is, mint például Lady May, a namíbiai énekesnő – a hét különleges beköltöző fog a Belvárosban lakni, a Külváros pedig a 28 civil játékosé lesz (a 14 pár). A főnyereményt egyetlen ember viheti majd el, mégpedig az, akit a nézők erre leginkább érdemesnek tartanak és a tét óriási, több mint 60 millió forint. A játékospárok többnyire régi barátok (Botswana, Angola, Libéria, Namíbia, Nigéria, Sierra Leone, Tanzánia, Uganda, Dél-afrikai Köztársaság), párok vagy állítólagos párok (Ghána, Zimbabwe) illetve rokonok (Kenya, Malawi, Zambia), akiknek a többsége azt ígérte előzetesen, hogy kizárólag saját magát fogja adni a műsorban. Remélhetőleg az idei szezonban azért olyan érdekességek nem lesznek, mint az előzőben, amikor többeket erőszakos cselekmények miatt kellett kizárni a játékból és azt az évadot a rengeteg meztelenkedés és nyílt szexualitás miatt több országban bírálták is (Tanzániában még a parlamentben is vita volt róla).
Bár az országok többségében csak fizetős csatornákon lehet megtekinteni az összefoglalókat (a 24 órás közvetítésről ne is beszéljünk), még mindig a kontinens egyik legnézettebb műsoráról beszélünk és az idei évad előtt a legnagyobb várakozás a győztes kilétét illetően az, hogy a végső győztes vajon Nigéria képviselője lesz-e, mert a nyugat-afrikai ország már három éve uralja a műsort. Na majd meglátjuk, 91 nap múlva minden kiderül.
keep looking »